A Pikkoló felé vezető, kb. két perces úton, Valter úgy csacsogott, mint egy tini lány. S bár Alex nem kérte, tisztességesen bemutatkozott neki. Elmondta honnan is érkezett, mivel foglalkozik, továbbá azt, hogy a Hunor névre keresztelt dédnagypapájával, él együtt, aki életének 105. évébe lépett az idén. Alex mindazok ellenére, hogy épp most mondta fel élete állását - amiből kifolyólag olyan nehéz a szíve mintha egy vaskos lakat húzná - szótlanul, tűrte a vadidegen családtörténeti elbeszélését. Elméje legmélyén viszont azon filózott, hogy vajon ez a férfi hibbant, vagy csak úgy afelé halad! Aztán leültek az asztalhoz, és Valter kimondta a bűvös szót… Alexnek elakadt a lélegzete, olybára, hogy a szája irányába emelt forró kávéval teli csésze majdnem a nyakába landolt. 

 

   Igen Hunvald Valter szája valami olyasmit suttogott, amitől Alexnek megmozdult a lába alatt a talaj. Első gondolataként pedig átsuhant az agyán, hogy mekkora egy kretén volt, még szerencse, hogy csak gondolatban barmozta le, ezt az egyszerű kis emberkét. Na, ezért nem szabad elhamarkodottan ítélkezni mások felett, és még ha egy fickót úgy is hívnak, hogy Valter, attól még nem biztos, hogy hibbant. Na igen a Valter név, mint olyan nem épp szívdobogtató, legalábbis a szó azon értelmében, ahogyan azt a nők használják, ha egy jó pasit meglátnak. Igen a drága Valter sem névilg, sem küllemileg nem dobogtató… Ez van, kinek mint osztanak ki a pakliból. Bár ha lemerülnünk a tenger mélyére és bontatlanul felhozunk egy kagylót, ugye abban is megvan a rizikó. Miféle rizikó? Lehet, hogy nincs benne gyöngy, de az is előfordulhat, hogy annyira körbefonódott mindenféle csúnyaságokkal, hogy nem tűnik fel a csillogása. Hunvald Valter akár még egy gyöngyszem is lehetne…??? Gyerekként, az iskolában többnyire csak „Malternek” csúfolták. Könyörtelenek a gyerekek, még Valter meghunyászkodott, kisfiúsan bájos, szende mosolya sem hatott rájuk. Valter ebből kifolyólag gyűlölte a nevét, s valószínű így lesz ez egész életében. De, térjünk vissz az isten adta adottságokra. Nos úgy hiszem, ha a mi férfiúnk kicsit színesebben öltözne, vagy legalább levetné a hófehér kötött garbót, amit hópehely minták díszítenek, és végre valahára kidobná a fekete kordbársony nadrágját - ami annyira túlhordott, hogy csak az anyagának tapintása engedi sejtetni, hogy megboldogult újkorában talán bársony lehetett - no akkor talán lenne némi férfiúi vonzereje. Minimális ugyan, pislákolgatva de már az is hatalmas előrelépést jelentene. Bocsánat, még egy jó fodrász is elkelne, aki igazítana, mindig zsíros, némileg bozontos, göndörös haján, amit jobbára összefogva visel. Igen határozottan ki lehet jelenteni, hogy Hunvald Valter első ránézésre egy cseppet sem szíveket dobogtató férfiember. Jó meglehet, sokan most azt gondolják, hogy a külsőség csak a felszínes embereket érdekel, és talán igazuk is van, mégis, jó ha az ember ad magára, és nemcsak a külszín de a higiénia miatt is. Valtert nem érdekli a szép, vagy az új, mint ahogyan a divat, vagy férfiúi sárm sem. Pedig ha akadna csak egyetlen olyan nő, aki mélyen szemügyre venné, és átnézne a szakadt, egyszerű külsőn, talán tényleg egy csiszolatlan gyémántra bukkanna. Valter évekóta dédnagyapjával él együtt, nincsen más, senki, aki rájuk nyithatná az ajtót. Akadnak barátok, sokan kedves ismerősök, de olyan igazi valaki, aki karácsonyeste bekopogtatna egy tál bejglivel a kezében, vagy eljönne Valter napot köszönteni, bizony egyetlen sem. Viszont Valternek van valamilye, ami a mai világban nemcsak nagy kincsnek, de igazi ritkaságnak is számít, és ez nem más, mint a tisztesség. Szerény, ámde tisztességes munkából tartja fenn magát és a dédapját. Egy hiper alsó szintjén dolgozik, cipészként. Nem saját vállalkozásban, ugyan – bár ez nagy álom a férfi életében – de sokan kifejezetten csak akkor mennek, amikor ő van „szolgálatban.” És egy évvel ezelőtt, lehetőséget kapott, hogy szakmájába elhelyezkedjen – testnevelő tanárként - az egyik közeli középiskolában. Napi négy órában csak, de fizetés kiegészítésnek tökéletes. És a lelkiismeretességről csak annyit, hogy már régen felkérték végezze teljes állásban, de ő nem adja fel a cipészkedést. Valter kedves az emberekhez, mindannak dacára amit kiskorában, el kell viselnie, az átokfajzat kölyköktől. Sokan tanulhatnánk tőle alázatot és életvitelt, még akkor is, ha hiányzik mellőle egy asszony, aki akár még egy „Latin szeretőt” is varázsolhatna belőle.

-         Szóval – fontoskodott Valter - mint említettem a dédnagyapámmal élek, de csak papónak hívom, tudja a nagyapámat nem is ismertem. Na mindegy, - legyintett - az én papóm egy rendkívüli ember. Még így 105. évesen is tiszta tudatú, és teljes egészében önálló, már amennyire ez elvárható egy százaskort megélt embertől. Na, de mielőtt még teljesen bugyutának tartana mert a családi életemmel zaklatom, bele is vágnék a közepébe. A kastélyról szeretnék beszélni önnel, arról amit nem olyan régen tártak fel….

-         Tessék ??? - Alex nem hitte, hogy még annál is jobban megdöbbenhet, mint az elmúlt percekben, de rá kellett cáfolnia saját magánál.

-         Igen.. a kastély!! Melyet csak úgy emleget a nagyapám: Úrkökény…   Vélhetően ő az utolsó élő ember ezen a földön, aki még emlékszik a dinasztiára, és magára Úrkökényre…….

Alex megvakarta halántékát és szólni szeretett volna, de egy nagy nyelés lett belőle, amelyet követett egy második, majd egy harmadik is.

-         Hogy Úrkökény???? – hihetetlenkedett Alex – Most azt akarja mondani, hogy az Ön dédapja információkkal bír a kastélyról?

-         Pontosan…

-         De ha ez igaz, hol volt idáig??? – förmedt rá élesen. Még szép, hogy a torkának kell esni, mintsem megköszönni, de Alex az utóbbi fél órában már azt sem tudta ő maga kicsoda is valójában.

-         Nézze, én mint mondtam testnevelést tanítok, és egy kéthetes nomád táborba voltam a gyerekekkel.

-         Nem – nem magára gondoltam! – csóválta a fejét Alex mérgesen - A dédapja, ő hol volt eddig, és miért hallgatott???? Úgy értem, ha információkkal bírt arról, hogy egy kastély rejtőzik a hegyben akkor miért….

-         Ez nem ennyire egyszerű

-         Ó dehogynem – kötötte az ebet a karóhoz Alex, aki csordultig telt adrenalinnal – a dolgok vagy feketék vagy fehérek. Ez van.

-         Ez esetben nem… Sokkal szürkébbek, mint azt gondolná. Nagyapám éveken át, sőt mi több, mind a mai napig érdekes történeteket mesél nekem egy Grófi családról. Egy birtokról, melynél kivételesebb nem létezett egész Magyarországon. Egy fájdalmasan szép szerelmi történetről, árulásról és ármányról… Csakhogy a Kökényessy Grófságról, soha, senki nem hallott. Egyetlen alkalommal említ a történelem egy hasonló nevű családot, az 1400-as évek közepéről, aki után aztán nem maradtak leszármazók.

-         Igen – vágott ismét közbe Alex – de az a dinasztia nem Kökényessy hanem Kökényfi volt. Felmerült ez a név a kutatásaink során, mi is kb. beazonosítottuk de Kökényessyvel egyáltalán nem találkoztunk. Ami a Kökényfieket illeti ők az 1400-as évek vége felé tényleg kihaltak. Úgy hiszem a Grófnak nem lehetett gyermeke, de hogy a kastély az övék lenne…- morfondírozott

-         Igen, Kökényfi nevet jegyeznek fel az írások, de ez biztosan nem az a család. Higgye, el tudom, miről beszélek….hiszen utána néztem, és most hogy előkerült az épület egyre világosabb minden. Én magam sem hittem az öregnek, úgy véltem csak mesél….hiszen semmi kézzelfogható jel, vagy lelet nem marad, ami igazolta volna őt. A valamikori kastély, melyről olyan sokat mesélt, a mai földrajzi viszonyokat tekintve épp a Pilis kapujában kellene, hogy álljon, vagy legalább a romjai látszanak. De egészen mostanáig nem mutatkozott semmi, csak egy hatalmas hegy. Egészen mostanáig… - ismételte Alex - Én… mikor megláttam a tévében a kastélyt mely épp ott áll, ahol a nagyapám meséiben, és még így romosan is épp olyan a főbejárata amilyennek leírta, én..én, összezavarodtam. És feltettem magamnak a kérdést: mi van ha a mese mégis csak valós?

    -         Kicsit sok már ez így együtt véletlennek – bólogatott Alex – de akkor sem értem

-         A kérdésemre, hogy hol a kastély és miért nem emlékszik rá senki, a nagyapám mindig azt felelte, hogy az istenek akarták így. Ők pusztítottak el mindent, és mindenkit, hogy megvédjék legalább a múltját. És hát lássuk be ettől a mese verzió még erősebb lett.

-         Igen.. valóban. De mondja Valter, minden elfogultság nélkül a nagyapja teljesen normális? Ne haragudjon, - csapott a szájára Alex - csúnyán fogalmaztam, szóval a gondolatai. Tiszták?

-         Meglepően azok!!! Nem látszik rajta, hogy már túl van a százon.

-         Szeretnék beszélni vele – vágta rá hamarjában Alex - Megoldható maga szerint?

-         Féltem őt, féltem attól, hogy kinevetik, hogy megbántják, ostoba vénembernek titulálják, aki csak mesél. Úgy hiszem joggal, hiszen én, aki annyira szeretem sem hittem neki.

-         És a nagyapja honnan tud a kastélyról?

-         Elmondása szerint ő ott élt…. Cselédsorban de ő volt a ház szeme és füle, egy ember aki előtt nem maradtak titkok. És higgye el nekem a története nem mindennapi, akár igazi akár nem. Olyan valóságosnak vetíti le azokat, hogy az ember szinte átszellemül, és beleképzeli magát mintegy főszereplőként. Ami engem illet, úgy érzem, ismerem a feltárt kastély, mindene egyes szegletét. Látom magam előtt a báli mulatságokat, a cseléd konyhát és az istállót, mindent mintha én magam is ott éltem volna. 

-         Húúúúú – fujtatott Alex – akkor hát, akár lehetnek emlékei, bármi ami igazolhatja őt. Ez egy hatalmas lépés lenne, amire bevallom már nem is számítottam. Teljes kudarcba fulladt a kutatás és …

-         Várjon.. én nem tudok emlékekről, kézzel fogható tárgyakról. Papó csak mesélt, de mutatni soha nem mutatott semmit. 

-         Itt a névjegem – nyújtotta át kártyáját Valternek – kérem beszéljen vele és győzze meg arról, hogy találkozzon velem.

-         Megteszem ami tőlem telik, hiszen ezért is kerestem meg, hogy hátha segíthetünk. A dokumentumfilmben említik, hogy az eredet teljesen tisztázatlan.

-         Ez így van

-         Ugyanakkor, bármilyen jól tartja is magát a nagyapám, a 105. év az mégsem semmi és én nem akarom felzaklatni őt. Ha úgy dönt, találkozik Önnel, én ragaszkodom hozzá, hogy csakis egyedül jöhet.

-         Értem, de a főnökömet mindenképp tájékoztatnom kell a fejleményekről, és én mindig egy kolleganőmmel karöltve dolgozom. Hozzá ragaszkodom.

-         Egyelőre maradjunk annyiban, hogy keresni fogom.

Hát az egyszer fenn, egyszer lenn érzés nem hagyta nyugton Alexet, mint valami gombostű az oldalába furakodott, a pimasz és folyton bökdöste: látod, mégsem kell feladni az első akadálynál. De hisz ő már feladta! Nem, ezek után nem. Ha az öreg bácsi, tényleg, akár csak szösszenetnyi segítséget, támpontot tud adni a meséje által, az is több a semminél. Alex felhörpintette maradék kávéját és szélsebesen visszasietett Csillagbércre. Furcsa az élet, az imént úgy sétált ki, azzal a tudattal a fejében, hogy ennyi, volt nincs tovább, többé nem néz hátra, örökre búcsút mond az épületnek és az itt megélt négy évnek. Még félóra sem telt el a nagy elhatározás óta és ismét Zoltán irodája előtt topogott, aki véletlenül még bent tartózkodott. Alex nem teketóriázott, épp olyan gyorsan és hirtelen, minthogy beadta a lemondását, vonta vissza azt.

-         Minek köszönhetem az újabb látogatást Alex?

-         Hát izé – vakarta meg a füle tövét – ha lehetne, mégis csak maradnék.

-         Hoppá – koppintott ceruzájával az asztalra Mr. Big - ez jó, jó hogy önszántadból visszajöttél. De mivel nem fogadtam el a felmondásodat, így nincs is miért visszavegyelek. Egy percig sem vettelek komolyan. Ott a szemétkosárban megtalálod a borítékod, ha szeretnéd magadnál tartani.

-         Köszönöm főnök – sóhajtott

-         Azért kíváncsi lennék rá, mi ösztönzött erre a meggondolatlan lépésre? Te egy komoly és felelősségteljes munkaerő vagy.

-         Úgy éreztem zátonyra futottam, emberileg. Hisz ahogy azt te is tudod, befuccsolt a kapcsolatom, és most meg szakmailag dobtam be a törölközőt.

-         Értelek de mi hozott vissza?

Alex csillogó szemekkel számolt be az imént történtekről a főnökének, aki inkább barátja mint sem felettese. Zoltán természetesen örömmel fogadta a fejleményeket és kérte Alexet, hogy még ma egyeztessenek Judittal, de a biztonság kedvéért másnak ne szóljanak, még elijesztenék az informátort.

-         Mindent meg kell tudnotok az öregtől – erősítette meg Alex érveit Zoltán is – meg áll az eszem! Van egy élő ember, aki járt a Csodakastély belsejében..

-         Úrkökény…

-         Tessék?