4. FEJEZET

A kutatás folytatódik

    -         Elbűvölő ugye – suttogta  Judit, olyan halkan, hogy épp csak eljutott Laura füléhez

-         Elbűvölő…, nincs is jobb szó rá. Mondja meg nekem Judit, hogy a fenébe akadtak rá?

Judit titkon régóta várta már a kérdést. Magában azért fohászkodott, hogy mielőtt kifecseghesse magából a szenzációt. Hála Laurának, most véget ért a némaság, és ráadásul még szabályt sem kellett szegnie.

-         Véletlenül – hangzott a rideg ám mindent feltáró válasz – és csak a pontosság kedvéért, tudd, hogy nem mi voltunk.

Igen…- mesélt tovább Judit önszántából -  egy bizonyos Kollár Misi és az ő barátnője véletlenül bukkantak a Csoda hegy belsejében megbújó régi családi birtokra. Kastélyra, kúriára, vagy nevezhetjük akár palotának is. A fotókkal alátámasztott állítás - melyen ugyan tényleg megbújt néhány árnyék sejtetve, hogy valami rejtőzik a mélyben - mégsem állta meg egyértelműen a helyét. További kutatás következett, bevonva a rendőrséget, építészeket, geológusokat és persze minket, régészeket is. Gondolhatod, mit éreztünk! Valamennyi munkatársunk a saját szemével szerette volna látni. Kiköltöztünk hát és vártunk. Egyik nap követte a másikat és semmi, de hallod nem lankadt a kitartásunk, sem az enyém sem senki másé. Heteket kellett várunk az első szikladarabok elmozdítására, és tettük mindezt csendben, türelmesen, és legfőbbképp diszkréten. Óvatosan kellett dolgozni, ugyan a szakemberek értették a dolgukat, mégis a tudat, hogy egy páratlan műkincset rongálhatnak meg, bizony megmozgatta a lécet a lábuk alatt. Szakszerűen körbevágták a hegy felénk eső részét, és mikor végül levált, lélegzet visszafojtva, fölbe gyökerezett lábbal álltunk és csak bámultunk. Láttuk, ahogy a leomló sziklák hátterében előbukkan két kupola, kereszttüzében pedig egy ovális lépcsős rész. A falak megtépázottak, alig maradt vakolat rajtuk. Az egykori cirádás rámákban díszelgő ablakok betöröttek,  a bejárati ajtónak csak a kerete látszott és a testes kőlépcső, mintha középen kettévágták volna, úgy porladt szét, mint a papír. Mindenfelé romok, akár egy háborúban sérült birtok…. Az első ámulatból felocsúdva, végül fellélegezve nyugtáztuk, hogy mindegy mennyire romos és viharverte, a lényeg, hogy áll… áll a palota mely a hegy belsejéből lépett egyszer csak elő. Még egy szökőkút romjait is felfedeztünk, - itt ezen a helyen – mutatott oda Judit – épp a kastély bejáratával szemben. Oroszlán szobrok hevertek mellette, talán a kútból eshettek le.

-         Szavakat sem találok… - szólalt meg elfojtott hangon Laura – itt állok, egy kőbe ágyazódott kastély bejáratánál, és hitetlenkedem. Azt képzelem, ez csak egy színház, jól felépített háttérdísze – Laura hangja elcsuklott – én… én sok mindent láttam már életem során, de ez itt felül überel minden egyebet.

-         Nézze Laura – tette tenyerét nyugtatóan a lány vállára, és csöndesen beszélt hozzá – most hogy itt van, átéli mindazt, amit mi, remélem, megérti miért fontos ennyire, hogy senki ne zavarja a munkánkat. Ezért kértük a hatóságok segítségét is. Ha idő előtt ide özönlene a sajtó, szétszednék a leletet. Sőt, többet mondok, még azt is el tudom képzelni, hogy műkincs tolvajok, ereklye vadászok lepnék el az erdőt, és emelhetne a rendőrség bármilyen kordont, kijátszanák. Meg kell mentenünk a kincset amit találtunk, ez már a mi felelősségünk. Megmenteni, biztonságba helyezni, és ha megvagyunk vele, na akkor Laura, akkor jön el a maga ideje.

-         Köszönöm…

-         Ugyan nem kell…

-         Mondja Judit, van sejtésük arról mely dinasztiához tartozhatott, mikor épülhetett, és hogyan rejtőzhetett el? Miért nem emlékszik rá senki? És ne mondja azt, hogy a hegyhez mindig legendák fűződtek, mert ennyivel nem elégszem meg. – Laurából kibújt a hírhajhász és bombaként zúdította kérdéseit Juditra.

-         Hát Laura, - Judit tétovázott kissé, de végül mégis az őszinteség mellett maradt - minderről a leghalványabb ismereteink sincsenek. A kastély nem szerepel sem az ország térképén, sem a történelmi múltjában, egyszerűen nem létezik. Az eddig feltárt anyagból sem kerültünk közelebb a megoldáshoz. Olyan formák és minták, jellegzetes motívumok bújnak meg egy-egy tányéron vagy épp bútordarabon, mely alapján hozzávetőlegesen meg lehet saccolni az építtetés időpontját.

-         És az mikorra tehető?

-         Úgy a XIV. század, de ez csak egy betájolt időpont.….

-         Lehetséges ez? Úgy értem, néhány év hijján kétezret írunk, létezik, hogy 1300-tól van egy kastélyunk és nincs múltja? Itt valamikor emberek éltek, partikat adtak, állatokat tartottak, és….

-         Sajnálom Laura – szakította félbe - attól tartok soha nem kapunk választ a miértekre? Minden próbálkozásunk zsákutcába fut, de legalább eggyel bővül az ország kastélyainak a száma – mosolyodott el Judit -  és biztos vagyok abban is, hogy lesz aki helyreállítja, vélhető eredeti formájának megfelelően. Nézze csak meg, ez a palota maga lehetett a tökély. Boltozatos kupolák, földig érő ablakok, félkörös galéria, és a hátsó udvar meg az egész épület hossza még nem is látszik. Úgy képzelem egy káprázatos kert fogadta a látogatókat…

-         Ne képzelegj Judit … - Alex morcos hangja Judit ajkára fagyasztotta a mosolyt

-         Alex! – a fene vigyen el. Megijesztettél!

-         Inkább tőle félj – biccentett Laurára– jobb ha nem mondasz előtte semmit. Nem emlékszel, hogyan szökött be ide?

Alex és Judit civakodtak egy sort. A többiek már azt hitték sosem ér véget a szóháború, de kicsivel később mindketten lecsillapodtak, és kezdetét vette a véget nem érő munka. Újabb daruk és fúrók érkeztek, hozzá értő munkásokkal. Szorgos kezeiknek és gépeiknek köszönhetően minden nappal több látszott a nem létező kastélyból. Laura, eközben folytatta kettős életét: ideje nagy részét a Pilisben töltötte és szorgalmasan bejárt a munkahelyére híreket olvasni. Ügyes – bajos dolgaira, no meg, Gyuszi távozása okozta lelki sérelmeire hivatkozva, a szerkesztést lesöpörte a válláról. Tényleg épp csak annyi időt töltött azt épületben amennyit képernyőn volt. Na ez azért nem akkora tragédia, hiszen minden valamire való főnökféleség egyébként sem törte volna magát, de Lau megszállott munkamániával küzdött. A háttérben ment is a suskus, hogy vajon mi lelhette Laurát, és hogy bizonyára nagy lehet a baj, ha már a munka sem megy neki. Jobbára arra tippeltek, hogy Gyuszi esetleg lepattintotta, persze csak szolidan a háta mögött. A szemébe mindenki mosolygott…. Mindeközben neki is megvolt a saját kis véleménye önmagáról, miszerint: egy alamuszi kisegér, és mindezzel párhuzamosan még egy kétszínű keselyű is. Azért alamuszi, mert fél szembeszállni a régészekkel, fél felvállalni a botrányt, és ugyanakkor kétszínű, mert tipródik, még mindig azon tipródik mit tegyen, még mindig kérdéses, hogy elárulja-e a küldetést avagy inkább hallgasson. „ Egy gyenge kis senki vagy Polyáki Laura, jellemtelen és labilis „ – terrorizálta saját magát, amikor is egyik érv követte a másikat a Pilisi rejtély ügyében.

Laura valóban, szinte semmit nem tartózkodott a tévé szákházban, ha tehette mindig a völgyben lebzselt, és szűnni nem akaró kérdéseivel az őrületbe, kergette a szegény régészeket. Gyorsan röpült az idő odakinn és Laura egyre inkább élvezte a kutatást, aminek akár tetszett akár nem bizony ő is óhatatlanul részese lett. Mindent tudni akart, és azonnal! Még ki sem menekítették az arany kancsót az egykoron talán nappaliként üzemelt helyiségből, de Laura már tudni akarta hányszor ittak belőle, és azt is, hogy mit. Vajon bort? Vagy létezett már akkor sör? Apropó mikor is volt az, az akkor? Egy a lényeg, Laura végül lakatott tett lepcses szájára és ennek bizony meg is lett az eredménye…..