Másnap, pontosan délelőtt 11 00 órakor, megérkezett a háromfős kis csapat a Titanilla utcába, hogy belekóstoljanak Bíró Hunor meséjének ízébe.

Az öreg szépen kiöltözött az alkalomhoz, csak a kockás pléd mely a lábát fedte, nem hiányozhatott. Felül nagyon elegáns, barna kordbársonyból varrt blézert viselt és alatta sötétebb pulóvert. Kedvesen fogadta a fiatalokat és egy cseppet sem aggasztotta Laura jelenléte. Meg is jegyezte, hogy ő akár egy egész csapat előtt is elmeséli a történeteit. Persze Valter ezzel nem értett egyet. Miután mindannyian kényelmesen elhelyezkedtek Bíró Hunor belekezdett Úrkökény titkainak boncolgatásába.

 

- Bizony, a kastély amelyet feltártak, nem más mint az egykori Kökényessy Grófi dinasztia tulajdona. Jómagam is éltem pár röpke hónap erejéig Úrkökényben, mint picinyke csecsemő. Viszont a nagyapám, ő valóban részese volt az urak és szolgák mindennapjainak. Sokat mesélt nekem a falak között zajló történésekről, csatákról, ellentétekről, szerelemről, bánatról és kilátástalan kapcsolatokról. A családom cselédségi sorban élt, de a nagyapám olyan volt az uraknak, mint egy barát. 

Aznap hatalmas vihar tombolt, olyan amilyet emberi szem, azóta sem láthatott. Akkor mindenki azt hitte, hogy a kastély elpusztult… 

Mára már nem létezik ember – rajtam kívül – aki emlékezne rá, hogy élt Magyarországon egy Kökényessy nevű dinasztia és létezett egy kastély, amit csak úgy neveztek: Úrkökény……

 

-         Hugó bácsi. Ne vetítsen már!! – szólt rá cinikusan Laura – maga nem élhetett abban a kastélyban. Ne már– nézett körbe kérdőn – csak én tudok itt számolni?

-         Hunor!!! – javította ki csendeskén Valter

-         Maga… maga ne szóljon bele – nézte levegőnek Valtert

-         Már megint mi nem tetszik Laura? - kárált Alex – ha nem érdekel a történet az ajtó nyitva áll.

-         Könyörgöm, ez az ember itt 105 éves. A legnagyobb jó indulattal is 1800. végén járunk… Na – nyávogta kérdésszerű formában – ez a Kökényfi dinasztia meg az ő kastélyuk az 1400-as évek végén pusztult ki/el.

Alex és Judit összenéztek. Mindketten ugyanarra gondoltak: olybára elvarázsolta őket a kastély és a történet felfedése iránti elkötelezettség, hogy bizony fel sem tűnt az a több százévnyi különbség, ami lehetetlenné teszi, hogy Hunor bácsi ott élt abban a bizonyos kastélyban. De még mielőtt szóhoz juthattak volna Hunor bácsi is kinyitotta a száját.

-         Én sosem állította, hogy a kastély akkor pusztult el…

-         Mi???? – folytatta nyávogását Laura

-         A kastély az 1800-as évek végén tűnt el a szemek elől… abban a bizonyos viharban, amikor csattogott az ég. Villámokat szórt és tűzgolyókat. Felégetett mindent maga körül. Mondja csak kedves Laura emlékszik valami ilyesmire, mármint a történelemkönyvekből?

-         Hogyne – válaszolt helyette Alex – mindenki ismeri a nagy vihar napját, hiszen ez az országunk egyik fekete napja.

-         Az egész ország felé egy hatalmas fekete burok emelkedett – folytatta Hunor bácsi - Azt hittük véget ér a világ. A nagyapám úgy mesélte, hogy maga Lucifer lépett ki az égből. Mérges volt, nagyon - nagyon mérges. Dühöngött, mert úgy tűnt legyőzték… Kinyitotta hát hatalmas szájét, és feketeséget lehelt az országra. A lehelete nem volt ugyan gyilkos, bár sokan meghaltak ezen az éjjelen, az ördög más célzattal érkezett. Magával ragadta a kastélyt, és mindent, ami egykor ráemlékeztetett, törölt az emlékezés dobozából. Ezért nem emlékszik senki a kastélyra, az uraira, arra, hogy egyáltalán létezett.

-         Na nem – hárított Laura – ez már tényleg túlzás. Gyerekek ez itt nem a Harry Potter!!!! A bácsi egy kicsit megzakkant, orvos kéne neki nem egy csapat hülye régész.

-         Kisasszony hagyja el a házamat – szólította fel Valter

-         Nem fiam – szólt rá az öreg

-         De nagyapa, ez a nő…

-         Hitetlen… mind azok, te is az voltál Valter. Mikor meséltem neked a viharról, azt felelted: milyen élénk a fantáziád nagyfater…. Ugye emlékszel?

Valter válasz helyett, csak lehajtotta a fejét, és egy leheletnyi bólintással fejezte ki beleegyezését.

-         Jó.. de ha mindenkinek odaveszett az emlékezete, maga miért kivétel?

-         Mert én vagyok a kiválasztott… Biztos azért élek még mindig, hogy átadhassam a múlt egy kis darabkáját…  

  

  

Ott, ahol a bő folyású Duna sötétkékbe játszó vize a legnagyobb ívét ágyazza az érintetlen földbe. Ahol minden kihalt és a madarak csicsergésén, na meg a nagy víz morajlásán túl, csak a csönd hangja ül a tájra. Ahol a mélyből kimagasló dimbes – dombos aljzatot sűrű karsztbokor erdő támasztja alá. A meredeken felfelé nyúló szurdok lábánál, benn a cseres tölgyekkel teli erdő sűrűjében, a galagonya bokrokon, és bodza illatú tisztásokon keresztül vezet egy több méter hosszú, vöröskavicsos út… Egy út, melyet hosszú-hosszú időn át, ugyanazon família leszármazói koptattak fényesre időtlen idők óta, bizony egy különös helyhez vezet. Épp úgy, mint a mesében, a kerekerdő közepén, az érintetlen természet megfoghatatlan tökéletességének az ölében, láttatja magát egy kastély: Úrkökény.

Hozzá több ezer hektáros terület tartozik, parkerdővel, lovardával s még egy saját kis kápolnával is. A Duna völgyének gyöngyszeme, és a környező települések, mint Kútvölgy, Hűvöspuszta, Csillagberek és persze maga az Úrkökény birok is a Kökényessy Grófi dinasztia nevéhez fűződik. Még valamikor az 1400- as évek derekán telepedtek le a család felmenői és hozták létre a falvakat, építették meg a kastélyt, melynek egész magyar honban nem akadt párja.

   Ahogy teltek az évek a teljesen kopár, sziklás területeket belakta az ember, jöttek ide mindenhonnan, a folyamon innen és túl, fiatalok és vének egyaránt, és bizony hamar megszerették a vidéket. A tájat mely tárt karokkal fogadta a népeket s mely a belakástól függetlenül is, megőrizte természetességét. Az Úrkökény birtokhoz vezető kavicsos út szinte életre kelt mikor az ifjú András Gróf lovával végigsöpört rajt. Még messze járt de a kastélyban már hallották érkezését. Igen, elég volt csak megállni az út végén, becsukni a szemünket, és már hallani is véltük pej lovának éles dübörgését, ahogyan száguld végig hátán büszke urával. A pata nyomok erősen csapódtak az út porához, feltörve, s megsemmisítve oly sok védtelen kavicsot. A két kilométer hosszú útszakasz sudár tölgyek hálóján keresztül halad, s hátterében megbújik egy aprócska tavacska, melyben vízirigók ugrándoznak és a magasban, szivárványos szárnyú pillangók repdesnek. A sötétzöld sással körbevont lápos patak partja, nyáron visszhangzik a békák kuruttyolásától, és virágba borul a rajta úszkáló lilás tündérrózsáktól. A Kútvölgyi Öregek azt tartják, hogy András Gróf dédapja Gróf Kökényessy Kálmán, itt a lápos patak partján ismerte meg jövendőbelijét, aki nem volt más, mint egy hontalan és család nélküli gyermek, aki csak úgy odapottyant az égből a gróf elé, hogy szerelemmel töltse meg annak sivár életét. Azt is hiszik, hogy a lápos patak misztikus erővel bír, megnyugtatja a sajgó szívet, vize gyógyírt ad a sebekre, védelmet nyújt a félőknek és megajándékozza a számára kedveseket. Így történt ez a vén gróffal is, aki megszakítva az évszázados, előre megtervezett és ranghoz kötött frigyeket, feleségül vette az erdő lányát, akinek arca a lápos patak tükrében tűnt fel először, és többé nem törlődött ki a szívéből.

   András Grófnak sokat mesélt édesapja Liliána dédnagymamáról, akit egész élete során körül lengett egyfajta homály, misztikum. A Palota dísztermének fő helyén, azóta is ott lóg a festmény, mely Liliána dédnagymama és Kálmán dédapa találkozását örökíti meg, a lápos patak partján. András, sokszor kijárt a patakhoz és előszeretettel itatta Hópehely nevű lovát is egy-egy hosszanti útról való hazatérés során. Az Úrkökényhez vezető út, bizony nemcsak kavicsokból és porból áll, hiszen léte maga az emlék. Egy emlékkönyv melyet csak az lapozhat fel, aki átélte mindazt, amit –e föld birtokosai, és valamennyi ember, legyen az úr vagy épp szolga. A szemmel nem látható ereklyéket őrzi minden fűszál, minden bokor, még az utolsó falevelek és kavicsok is. A géppuska lábú tarajos gőtéktől kezdve, akiktől oly sok nemes asszony bizony a feje fölé kapta a szoknyáját, egészen a réten nyíló tölcsérforma nősziromig, mely úgy mered az ég felé, hogy narancssárga belső csíkján végigfut a kósza napsugár, s eggyé válik azzal. Az emlékezés szent és örök, nem vásárolható meg, nem lehet elrabolni, vagy épp tömlöcbe vetni. Persze maga Úrkökény vigyázza a legfontosabb értékeket, a Palota mely oly kedves urainak. Már építésekor is arra törekedtek, hogy jó mélyen, az erdő belsejében keltsék életre, eldugva a kíváncsi szemek, és enyves kezek elől…