"Az utolsó csepp"
Azok, akik ismerték Gróf Kökényessy Andrást, becsülettel meggyászolták, megsiratták, anno halálhírét véve.
Azok, akik ismerték és szerették, jól tudták, a Gróf alázatos, igazságos, egy tisztalelkű nemesember, aki bizony nem terem minden bokorban. Olyan, akiben benne lakozik a szeretet, a mások iránti megbecsülés, a tisztelet, a ranghoz illő méltóság.
Nem kevesebb figyelmet érdemelt ama tulajdonsága sem, amely az Úrkökény falvaiban lakó parasztok, szolgák felé irányult. Más urakkal ellentétben, András nagyon is emberszámba vette munkásait, a parasztokat akik, ugyan alacsonyabb sorban éltek, sorra becsületes emberek voltak. Ha a szükség úgy hozta, nem szégyellett segíteni rajtuk, amit ezek az egyszerű népek, sokszorosan megháláltak. Nemcsak munkájukkal, hanem hűségükkel, és olyan apró, elsőre talán jelentéktelennek tűnő tettekkel, amit más nemes, bizonyára észre sem vett volna.
A Gróf nem, azaz ember volt, aki belekötött másokba, sőt ha valaki nekiment, - ami igen csak kevés esetben fordult elő – ő inkább kitért. Nem ütött vissza, nem lendült támadásba, pedig erőfölénye mindig is benne lakozott.
Kerülte a konfliktust, még a hangját is csak nagyon ritkán emelte fel. Igaz, határozott volt, de semmiképp sem fennhéjázó.
Igen, Gróf Kökényessy András emlékképe így élt a köztudatban. Egészen pontosan addig a percig, még egy napon, váratlanul fel nem támadt a halálból, és vissza nem tért egykori otthonába…
- Kifelé – kiáltotta, mély erős hangján, ami a kápolna kőfalainak visszhangozásában dupla súllyal hatott – mindenki…
- András?
A gyászoló Róza, remegő hanggal és testtel állt fia koporsója mellet, s döbbenten nézte egykori – halottnak hitt urát – aki az ajtóban magasodott. Az idő nyomai már jól látszottak arcán, de kétség sem fért hozzá ő az….
Az egyébként is szétesett asszony, már végképp nem értette mi is történik körülötte. „Visszatért András, Visszatért András, Visszatért András…” – ismételgette magában. S közben a talaj egyre ingoványosabbá vált alatt. Úgy érezte megmozdult a föld, és ő egy hatalmas búgócsiga belsejében, ül, ami csak pörög és pörög, még végül kidobja és összetöri. Nem uralta már gondolatait, a valamikori éles esze, megcsorbult…
- Azt mondtam kifelé - ordította el újfent magát Andárs, majd Rózára és Vilmosra mutatva hozzátette: – Te, és te, itt maradtok. A fattyú - biccentett Benedekre – kotródjon ő is.
A mindig karakán és dölyfös Szigetvári herceg, szótlanul kísérte ki gyermekét, s Benedek rémülten ugrott szeretett dadája karjai közé, ahol végre biztonságot talált.
- Ki az a bácsi Fatima? – érdeklődött a gyermek – és miért ordít a papával és a mamával?
- Nem tudom gyermekem – hazudta Fatima, aki nagyon is ismerte a hangot és a testet… Mégis, az odabenn tomboló férfi ismeretlen volt számára. Árnyéka sem volt a tisztes Andrásnak. A gyermek, akit annak idején dajkált, akit a karjaiban altatott el, akinek sok –sok éjszakán át, énekelt, tisztességes, rendes ember volt, de aki odabenn tombolt, abban mindezek már nem is látszottak….
Eközben a kápolna belsejében, Róza – szerencsétlen teremtés – csak zokogott és hol jelenlegi hogy első urára pislogott. Szeretett volna menten a föld alá süllyedni, eltemetni magát is szeretett gyermekével, akinek íj otromba mód meggyalázzák temetését. Maradék méltóságát, gondolatát összeszedve, erőtlen szavai Andrást kérlelték
- András! Az égre kérlek, fiúnk a ravatalon fekszik…
- Igen asszony, ott fekszik. – orrolt rá otrombán - Sosem hittem, hogy holtan kell, újra látom, elsőszülött gyermekem.
- Akkor hát temessük el tisztességgel, s azután megbeszélünk mindent.
- Fiam temetésén nem lehet jelen, gyilkosa…, az, ki mindmáig úgy hihette, engem is elpusztított.!!!!
- Miket beszélsz ó András – jajgatott Róza
- Kérdezd urad, akit oly hőn szeretsz, aki annyira megbabonázott, hogy észre sem vetted miféle ember. Akinek képes voltál egy fattyút szülni…
- Elég – kakaskodott Vilmos – gyermekem nevét, szádra sose vedd!!!!!
- E férfi itt, - mutatott Vilmosra - Szigetvári Vilmos Herceg, ő a felelős a velem történtekért.
- András – sziszegte Róza – nem tudod mit beszélsz…
- Bár tévednék – nézett vissza szúrósan – bár csak álom volna, hogy asszonyom, hozzáment gyilkosomhoz. E férfi, nagyhatalma, befolyása révén elérte, hogy hadba küldjenek. Olyan területre irányíttatott, ahol egymást érték az aknák.
- András – csuklott el Róza hangja, s könny mosta szemei már alig érzékeltek némi fényt – ezek nagyon erős vádak
- Nem vádak Róza, ez a színtiszta való. Vilmos az életemre tört… mert miután mégis túléltem a robbanást, saját kezűleg döfte belém a tőrt. Hátba támadott, ahogyan csak a patkány teszi. De az utolsó előtti pillanatban hátratekintettem és láttam önelégült ábrázatát.
- Hány életed van neked, te kutya? –Vilmos nagyobbat robbant, mint a bomba, eddig bírta, még végül kibuggyant az igazság – de most megdöglesz- rántotta elő kardját.
András sem volt rest. Felkészült a „kellemes” fogadtatásra. Várta, szomjazta a percet, amikor revánsot vehet Vilmoson. Amikor bosszút állhat mindazért, amit ellené, s gyermeke ellen elkövetett. András számára nyilvánvalóvá vált, hogy csakis a herceg ölethette meg fiát. A herceg, akiről bár családjának sosem beszélt, folyamatosan Úrkökényre pályázott. Számtalan alkalommal felkereste őt, előbb kedvesen, majd később követelőzően, végül már attól sem riadt vissza, hogy a halálba küldje.
A Szigetváriak befolyása már akkor is magasabbra nyúlt bárki másénál. S, sajnos, amíg a katonaságban, vagy benn az udvarban, az uralkodó közeli krémben, meg- meg bújtak árulók, akik pár aranytallérért még a saját anyjukat is áruba bocsátották volna, bizony bármi megtörténhetett.
- András – kiáltozta Róza – miről beszélsz? Miért vádolod Vilmos efféle gaztettekkel? – nem Róza még mindig nem hitte, hogy Andárás igazat mond. Mégis mi értelme lenne ennek???
- A robbanás, amiről úgy tudtátok a halálomat okozta, - igaz csak pár méteren múlott – de elkerült. Megsérültem. Ezer sebből vérzett a testem, de visszavonszoltam magam a bázisra. Gondoltam ott majd segítenek, ellátni a sérüléseket. Épp be akartam lépni a sátorba – a fájdalom kiült az arcára, és a düh is. Megkeményedtek vonásai, sziszegve beszélt tovább - amikor Vilmos megjelent. Egy pillanatra láthattam arcát, aztán belém mélyesztette tőrét… Azt kiáltotta, végre nem állsz már az utamba. Magával vonszolt és bedobott a folyóba. Azt hitte meghaltam, de tévedett…
- Lehet, hogy túlélted, de most nem lesz ilyen szerencséd. – üvöltözte Vilmos, kivetkőzve magából – ez a birtok többé már nem a tiéd. Az enyém és Benedeké….
- A te fiad soha nem léphet Úrkökény földjére – válaszolt András – amint végzek veled, kipenderítem innét…
- Elég – kiáltozta Róza – elég már – Az asszony tombolt, úgy mint aki az eszét vesztette – Miféle emberek vagytok ti? András, a fiad halott, és Ön – nézett Vilmosra könnyáztatta szemeivel – valóban képes volt… képes volt minderre…??? Mondja meg hát miért?
- Buta asszonynép – vihogott Vilmos – Azt hitted a szépséged fogott meg, vagy azaz éles eszed – gúnyolódott. Nekem Úrkökény kellett…, és megszereztem!
Elszabadult a pokol. A két féri egymásnak esett, s közben Róza fennhangon zokogott. Odakinn mindenki azt találgatta, vajon mi történik a zárt ajtók mögött. Hallatszott a párbaj zaja. Egymásnak csapódó kardok, nyögések, duhajkodások moraja.
András egész testével nyomult előre, minden idegszálával, erejével, és akaratával támadta Vilmost, aki nagyon jól állta, s hárította a támadást. Tíz perce ütköztek a kardjaik amikor, úgy látszott, végül Vilmos feladja a harcot. Ekkor András egy váratlan csapással megsebesítette a bal karját.
Mint amikor a szunnyadó bikát felpiszkálják, valahogy ilyen hatást gyakorolt a tőr éles hidege, Vilmosra, mely húsába vágódott, jó mély barázdát ejtve benne. Hófehér inge, pillanatok alatt vörösben izzott. Patakokban folyt ki belőle a vér.
Vilmos támolygott, de nem adta fel, új erővel iramodott András felé, s bár bal keze már semmi segítséget nem nyújtott, elegendőnek bizonyult a maradék jobb is. Bosszúszomjasan hajtott előre, s ütötte, űzte a grófot. És mikor az ő tőre is húsba vágódott, kárörvendően felvihogott.
- Megdöglesz te kutya!!!!
Most András lábából zúdult a vér, aki érezte mély vágás, tátonghat benne, mert egy kicsit még meg is szédült. S bizony, ha nem néz fel, Vilmos valóban végez is vele. De András félregurult a földön, így Vilmos kardja a kápolna földjébe vágódott. Immáron fegyver nélkül maradt a herceg.
Nem kérdés, hogy fordított esetben Vilmos azonnal végez Andrással, de Kökényessy, bár izzott benne a gyűlölet, egyenlő esélyeket akart teremteni. A földön heverő tarsolyából előzúzta tartalék pallosát, és Vilmos kezébe dobta.
- A saját fegyvereddel öllek majd meg. – kiáltozta Vilmos
A majd félórát kitevő csatában mindkét férfi elfáradt, mégis csatájuk fáradhatatlan vívták tovább. Arcuk éle mitsem változott. Épp olyan elszántan, mindenre képesen néztek egymással farkasszemet. Hajuk csapzott, ruházatuk is átázott, izzadt, vérrel keveredett testszag, terjengett, melyet felerősített a ravatalon fekvő halál szaga is.
Eközben Róza még mindig sírt. Testét rázta a félelem, s a fájdalom. A könnyek már nem segítettek. Az érzés, hogy a férfi becsapta, már nem volt kérdés, túlnőtte magát a valóságon, épp akár a fájdalom. Hiszen Vilmos beismerte. Nem volt már mibe kapaszkodni. Az egész Vilmossal megélt élete egy nagy hazugság volt. A férfi sosem szerette, mindig is csak a birtokra pályázott. De nem,… Pétert sosem bántotta volna, hiszen sajátjaként szerette….
András a földre került. Harcolt a végsőkig, de úgy tűnt, immáron elérte az útja végét. Itt Úrkökényben, itt ahol annak idején megláthatta a napvilágot, ahol rengeteg szép percet megélhetett. Itt leli majd halálát, drága fia Péter mellett. Kardja a falnak vágódva megsemmisítette saját magát. Vilmos pedig, ezt kihasználva ellökte. A gróf nekiesett a koporsót tartó vas állványnak, melynek éle, mélyen végigkarcolta derekát. Testéből minden erő elillant. Még a bosszú sem bírta rá, hogy folytassa, hogy felálljon, hogy arrébb guruljon, hogy kitérjen Vilmos gyilkos tőre elől.
- Megmondtam kutya – lihegte a herceg – a saját fegyvereddel végzek veled. Ha- ha – ha – vihogott, gusztustalan, ádáz nevetéssel – Épp olyan vagy, mint a fiad volt. Kértem szépen, erélyesen, ígértem neves iskolát, külföldi utakat, de neki nem kellett. Épp olyan volt, mint te!!!! Nem kellett volna meghalni, ha hallgat rám. De nem tette. Így sajnos végeznem kellett vele. Ironikus nem? Hátba lőttem, épp, mint téged. Csak ő golyót kapott, te meg kést. Most nem fogok hibázni!!! Semmi nem menthet már meg.
Vilmos a magasba emelte a halál fegyverét és nagyot lendülettel a földön fekvő testbe irányította.
- Nem!!!!!! – egy gyötrelmes, ordítás, melyet talán még a szomszédos birtokokon is hallhattak. Ez vetett véget a csatának, egy reményvesztett, keserű kiáltás– Nemmmmmmmmm!!!!
Róza – bár zokogása erősebbnek tűnt, mint a férfiak duhajkodása, s elméjére sötét árnyék vetődött – mégis hallott, sőt értett mindent. Látta András, hihetetlen, korábban soha nem ismert elszánt, vérengző oldalát. S Vilmos, mogorvasága ellenére, sosem feltételezett gyilkos ösztöneit. Látta vérre menő küzdelmük. Látta, hogy a végén egyikőjük elveszik. De Róza mégis bizakodott, egy csodában, ami mindent semmissé tesz, egy isteni jelben, ami megmutatja a kiutat…
A teremtő nem is hagyta cserben Rózát. Ugyan élete során sosem kímélte, hisz sorozatos megpróbáltatásokkal vette körbe: elvette fiát, gyermekét, s most… most mindenét, mindenét lerombolta. Mégis az isteni jel megérkezett.
Vilmos vallomása, felnyitotta Róza szemét. Végre élesen látott, a napnál is világosabban!!!!!! Nem volt már értelme az életének. Minek is élne tovább!!! A fia meghalt, akit egy olyan férfi ölt meg, akinek a saját életét adta. Vilmos elárulta, nem más, mint egy gyilkos, akinek minden tettét a birtok megszerzése motiválta. És András… András az egyetlen, aki megszenvedte, de végül mégis megúszta, megúszta Vilmos ámokfutását.
Nem, most nem lehet vége!!!! Andrásnak élnie kell, hogy rendes embert faragjon Pannából, hogy Úrkökényt újra felvirágoztassa. Vilmos mindent megtehet, - skandálta magában Róza - elvette a birtokot, úgy hogy észre sem vettem, megölhette a fiam a saját szemem láttára, de Andrást nem engedem. Benedek, drága kincsem, bocsásd meg nekem!!!
Róza a tőr elé vetette magát, és testével megvédte egykori, hites ura életét. A döbbenettől mindkét férfi lefagyott. Vilmos még szólni sem tudott, s András, András csak ordított….
- András – nyöszörögte Róza. Még nagyon el akart mondani valami – kérlek, ne büntesd a fiam. Benedek rendes gyerek. Ne ő fizessen az apja bűneiért. Ne hagyd…. Ne,,,, hogy, hogy vele maradjon – akadozott szavai, végül elapadtak. Megszűnt a pihegés, a kérlelő tekintet is elveszett… Róza meghalt.
Andrást annyira szíven ütötte Róza halála, hogy képtelen volt másra figyelni. Ezt kihasználva Vilmos kirontott a kápolnából. Azt kiáltozta, hogy Andrásnak elment az esze, hogy megölte a feleségét, és hogy most Benedek életére akart törni. Magához ragadta a gyermeket, és annak dadáját is. Attól a naptól kezdve, soha többé, senki nem látta, sem Szigetvári Vilmost, sem fiát, Benedeket. „
*
- De nagyapa – kotnyeleskedett közbe Valter
- Fiam, ha valaki hát te, pontosan tudtad, hogy ez a mese ma véget ér - bólintott felé Bíró Hunor - hogy nincs happy end, hogy ez nem egy kitalált szappanopera, amit kényünk kedvünk szerint alakítunk.
- Igen, csak úgy emlékeztem nekem színesebben írtad le – köhintett
- Ennyi? – méltatlankodott Laura, aki tudta nem viheti túlzásba, mert Valter szinte végig őt nézte, s jó előre beígérte, ha nem viselkedik, mennie kell. Bár – gondolta, ha vége a sztorinak, miért is fognám vissza magam? – Hunor bácsi nem füllent most egy icipicikét?
- Mért tenném Laurácska. – mosolygott erőtlen – a történet itt véget ért. András visszatért. Győzött az igazság.
- És Vilmos – kérdezett közbe Judit – Vilmossal mi lett? És ott van még Malvin, akinek van egy sötét folt a múltjában, Panna és Oszkár kapcsolata is érdekelne. És Benedek, a kis ártatlan, aki semmiről sem tehet. Nem nevelhette fel az az állat!!! Hiszen András megígérte
- Nem! – hárított Hunor – András képtelen volt ígéretet tenni. És én nem is állítottam az ellenkezőjét. Ami Malvint illeti, sosem vallott színt.
- Számomra nem is ezek a lényeges dolgok – szólalt meg Alex letörten - sokkal inkább foglalkoztat, mi történt valójában Andrással. Hol volt közel húsz éven keresztül? Miért nem jött haza? És a vér? Ő adta Pannának a vérét?
- Igen.. – bólogatott Bíró Hunor – egyik gyermekét megmentette. Ami a többi kérdésedet illeti, arra sajnos nem tudom a választ. Fáradt vagyok gyermekeim. Szeretnék visszavonulni.
A háromfős kis csapat, lógó orral távozott a Titanilla utcából. Mindhármukban hatalmas űr tátongott. Alex azzal az elhatározással nyitott reggel, hogy hazafelé menet „szétszedi” Laurát, a végtelenségig kínozza majd a Valterrel való közös érkezésért, de semmi…. Nem volt már kedve még Laurával sem kötözködni.
Judit is kifejezetten csendben volt, elment a kedve a csicsergéstől. Fejben kereste a válaszokat, de elkeseredése felülmúlta minden gondolatát.
Laura Valter arcára gondolt, arra, hogyan nézett, milyen kifejezés ült ki rá, mikor a nagyapjával beszélt.
Nem is olyan rossz ez a fickó. Igen, sőt kifejezetten vonzó. Hogy nem vettem észre korábban? – találgatta, s mint lenni szokott, a kis csiripelős belső hang már válaszolt is – Azért mert felületes vagy! Nem nézel soha a dolgok mögé, pedig látod, mi történik, ha veszed a fáradtságot? Lárifári, hessegette el a hangokat és arra koncentrált, amiért valójában elkezdte bűvölni a férfit, még odabenn.
Igen, Valter arca nem hazudott, az nem, viszont élesen láttatta, hogy Hunor.. ő hazudik. Valamiért megmakacsolta magát és úgy döntött, bevégzi a történetet. De miért? – találgatta Lau – s hogyan bizonyíthatnám be????
Igen, Bíró Hunor egy olyan ember volt, aki mindig jól tudta, mit, miért tesz. Ez esetben is úgy cselekedett, ahogy azt a megérzése diktálta.
Bíró Hunor fáradtnak érezte magát, és hitte, hogy az éjszaka egy nagy hatalmassággal fog randevúzni. Nem hagyhatott hát nyitva kérdéseket! Mindenkinek így lesz a legjobb. A sors döntött: úgy rendelkezett, hogy a mese érjen véget. S hogy valójában folytatódott-e, mindössze két ember a megmondhatója. Két ember, s mindkettő hallgat….
