" Versenyfutás az idővel "

     A vekker kitartóan csörömpölt, talán már a szomszédos villában is megunták eszeveszett „muzsikáját” csak épp Laura - akinek a füle mellett visított - tért magához oly keservesen. Amikor végül ez mégis megtörtént, ki sem látszott az önszidalmazásból.

- Miért is voltam olyan ostoba, hogy nem rendeltem telefonos ébresztőt. Ez a vacak – pöckölte meg mutatóujjával az éjjeli sarkán felállított tűzvörös, vekkert….

   Mert az bizony vekker volt, egy semmi máshoz nem hasonlítható, eredeti „rút-ronda” ősrégi vacak – Laura megfogalmazásában - Az egyedüli ódivatú berendezési tárgy a Rendes villában, tehát több szempontból is figyelemfelkeltő. Gyuszi egyik kis kedves csecsebecséje, amit egy régiségvásárban szerzett be, valami háromszáz forintért. Mégis, értéke számára felbecsülhetetlen, lévén, hogy még valamikor a XVIII. Században készítette egy bizonyos Lovas mester. Gyuszi szerette az antik dolgokat, de Laurára tekintettel, egyetlen bútora sem árulkodott erről. Na igen, a nő sokkal jobban díjazta a dizájnos, legújabb trendeket, a szekrényében és a lakásában egyaránt. A piros vekkert azonban még Laurának sem sikerült kiütnie a nyeregből, vagy legalább is Rendes hálószobájából. Ezúttal nagy volt a kísértés… Gyuszi több ezer kilométerre a „piros ellenség” ezzel szemben csak egy kéznyújtásnyira.

-         Ah – legyintett – vigyen el téged a fene. Remélem, hamarosan bemondod az unalmast.

Laura végül megkegyelmezett az „ádáz ellenségnek”. Kitipegett a fürdőszobába és mikor szembesült, reggeli önmagával a tükörben, mondott egy cifrát.

   Polyáki Laura amellett, hogy egy igazi intrikus, az átváltozás nagy mestere is. Egy órával később a Titanilla utca sarkánál állva, már sorra megbámulták a férfiak. Jó persze, Laura reggel, álmosan, smink nélkül sem csúnya, legalább is mások számára. Ő maga viszont meggyőződése szerint, csakis tökéletesen sminkelve az igazi.

-         Laura kisasszony? –állt meg váratlanul mellette Valter

-         Jó reggelt Valter. Merre járt?

Laura, Laura csak épp felelősségre nem vonta a férfit, hogy mit keres itt. Hihetetlen, de Laurának még ez is átfutott az agyán. A legutolsó utáni pillanatban tekerte más irányba a kérdését. 

-         A sarki pékségben, mint általában, a napnak ebben a szakában mindig. A nagyapám imádja a túrós táskájukat. Évek óta ez a reggelije. 

-         Aha- húzta félre a száját Lau – hát nem is tartom fel tovább.

Igen Laura óvatosan bár, de kerek perec közölte Valterreal, hogy nem tart igényt a további társaságára. Na de, amikor az mégsem mozdult, szúrósabbra élesítette tekintetét, s a szavai ércét is megvicsorította.

-         Mondja Valter, maga nem veszi észre, hogy felesleges?

-         Felesleges? De hát nem látok maga mellett senkit sem. És gondolom, hozzánk jön, bár nem értem miért érkezett egy órával korábban.

-         Na ebben igaza van. Maga sok mindent nem ért, és mondjuk nincs is hozzá köze.

-         Akkor hát nem is zavarom

Szegény Valter, úgy kullogott el, mint egy sebzett farkas. Behúzva fülét, farkát. Pedig olyan szívesen cseverészett volna Laurával. Még egy mosolyt is elővett, de hiába. Lauránál vak szemekbe talált.

   A reggeli kis csevely után, a végtelenségig egyszerű, ám de annál nemesebb lelkű Valter, bizony kényelmetlenül érezte magát a saját lakásában. Még ránézni is restellett Laurára, akiben pedig titkon olyan sokat gyönyörködött. Igen, Valter egyre biztosabban érezte Laura jelenlétében, hogy forróság önti el a testét, hogy a szíve hevesen kalimpál, és hogy… folyamatosan hülyét csinál magából…. Miss Lau, olybára elvarázsolta, hogy olykor-olykor még a legegyszerűbb kérdésekre sem találta a választ. Aminek következtében a szépség, persze azonnal kinevette. Valter szoborrá rökönyödött a nő közelében, s még esetlenebb, szerencsétlenebb képet festett magáról, mint amilyen egyébként is volt. A férfi, beletörődött a sorsába, hiszen ha valakinek, hát neki soha nem lenne esélye egy ilyen nőnél, mint Polyáki Laura. Beletörődött, de álmai neki is voltak, és azoktól bizony el nem tántoríthatta senki sem.

- Akkor kezdünk végre bácsi – sürgette Laura

- Igen – bólogatott Hunor bácsi – ettem, ittam, odakinn süt a nap... mit is akarhatnék még. Nincs is ennél szebb. – morfondírozott az öreg, kicsit talán saját magával – Szép és fiatal emberek, itt ülnek a lakásomban és hallgatják a mesémet.

- Így van Hunor bácsi – szótagolt Laura – csak gyorsítsunk kicsit, mert az idő ellenünk dolgozik. Igaz Judit? – vetette oda félvállról

- Időből van bőven – válaszolt Judit – Hunor bácsi ne is figyeljen oda Laurára.

- Kedveskéim.. – mosolyodott el az öreg – nagyon megszerettelek ám benneteket. Még magácskát is Laura… De hol is hagytam abba?

- Hát ott, hogy Kökényessy Panna nagyon beteg – kapcsolódott a beszélgetésbe Alex

- Igen, igen… Panna kisasszonyt csak egy hajszál választotta el a másvilágtól. Bizony, egyetlen, vékonyka hajszálon függött a sorsa, ami szerencséjére mégis elég erősnek bizonyult.

*

  „ Amikor Kökényessy Panna víg kedélyű, kacér nevetése, ismét felharsogta az udvart, kitöltötte a falak között megbújó hallgatagságot, az aggódó szívekben, lecsendesedett a félelem. Róza arcába is visszatért a szín, lelkébe a nyugalom, s ajka is kiszabadultak a mogorvaság fogságából. Ismét tudott koncentrálni a feladataira, átjárhatott délutáni teára a Bronich rezidenciára, elbújhatott a könyvtárba, hogy befejezze a rég elkezdett regényét, és sokszor kilovagolt, egészen az erdőn túlra. Lovaglásai során mindig útba ejtette a helyet, hol Andárst jelképesen örök nyugalomra helyezték. Benedeket lefoglalta a kardforgatás. Mestere keményen, ám de mégis mértékkel okította a vívás tudományára. Amit hamarosan még tovább fejlesztenek…. Róza szíve már most vérzett a fájdalomtól, ha belegondolt, hogy pár hónap és Benedek messzi kerül tőle. Az asszony igyekezett felkészíteni lelkét a pillanatra, amikor legkisebb gyermeke kirepül a családi fészekből, de egy anya erre nem készülhet fel soha. Benedeket egy igen neves Angliai iskolába íratta be a Herceg, aki egyik üzleti útján sétált el a világhírű intézmény előtt, és nem tétovázott soká.

-         A fiúnknak ott a helye a Lordok házában. Kitűnő intézmény. Nemcsak művelt úriembert faragnak Benedekből, de úgy tér majd haza, öt év elteltével, hogy nem akad nála jobb kardforgató, az egész országban.

-         Nem értelek uram! – sajnálkozott Róza – hisz még csak gyermek….

-         Sosem lehet elég hamar elkezdeni. A fiúnk erős, jellemes, nézd csak, milyen elszántan, és élvezettel forgatja a kardot.

-         És én… én reám nem gondolsz?

-         Nem asszony.. ne légy önző! Azt tesszük, ami a legjobb a fiúnknak.

Papírforma szerint újfent Vilmos akarata érvényesült, átgázolva felesége, gyermeke érzésein. A kor, amiben éltek valóban kegyetlen volt a maga nemében. Kegyetlen, hiszen egy 14 éves kisfiút úgy elszakítani az anyjától, a családjától, hogy évente jó esetben egyszer – a nyári szünidő alakalmával találkozhassanak – , minden későbbi hozadéka, haszna ellenére, valóban szívtelenségnek tűnhet.

  Péter élete is megváltozott. Nem engedve Vilmos ráhatásának a kezébe vette Úrkökény irányítását, aminek ide s tova már két éve. Az ifjú grófot annyira lekötötte a birok ügyeinek intézése, hogy minden mást kizárt az életéből. Még mások az ő korában estélyekre jártak, vadászatokra, kiállításokra, addig ő, beburkolta magát a könyvtárszobába, és számokkal, kimutatásokkal bíbelődött, amiért Panna igen csak kifigurázta:

-         Milyen egy nyámnyila alak vagy te bátyám – dörgölte folyton az orra alá – egy férfi legyen katona. Forgassa a kardot! Már a kis Benedek is jobb bajvívó, mint te – nyerített fel ércesen -  Egy férfi ne bújjon az irodája rejtekébe… Te nem is vagy az. Nem csoda, ha egyetlen lánynak sem akad meg rajtad a szeme…

-         Lekezelő vagy és nem mellesleg buta…, nem vitázom veled – tekintette lezártnak a párbeszédet a jámbor Péter

-         Nem vitázom veled – gúnyolódott Panna – ugyan már.. Úgy élsz, .. úgy, akár egy szerzetes. Pedig az élet olyan szép és buja…

-         Miféle szavak ezek – förmedt rá Péter – az efféle beszédet nem tűrhetem, ez nem úrinőhöz való.

-         Pedig én az vagyok.. Úrinő, és bárhogy is beszéljek az is maradok.!!!

-         Apánk szegény, biztos forog a sírjába, mert látja, hogyan piszkítod be a nevét a viselkedéseddel.

-         Apánk..? Kökényessy András nem az én apám, és a tiéd sem. – jelentette ki komor arccal -  a mi apánk Vilmos. Ő fogta a kezünket, ő mentette meg a birtokot, és emelte ki anyánk a gyászból.

-         Szégyellem, hogy a húgom vagy – biccentett felé lekezelően, majd szó nélkül elhagyta a szalont. 

   Valóban, Péter és Panna még féltestvéreknek sem illettek volna be, annyira más volt az értékrendjük, az életvitelük, a viselkedésük. Ezen a napon, Péter őszintén úgy érezte, szégyelli, hogy a lány az ő húga.

   Panna úgy tűnt nem féli az Isten haragját. A betegsége után mindannyian azt hitték, csillapít tempóján. Korábbi vadságát, szolid visszafogottság váltja fel, konok, öntelt viselkedését, engedelmesség és jámborság. Kökényessy Panna élete biz, nem úgy forog, mint a szerencsekerék…, bár ha jobban belegondolunk, úgy forgatta ki az élet joker-ét, ahogy az rajta kívül, talán másnak nem is sikerült volna. Normális ember, megmenekülve a halál vasmarkai közül, legrosszabb esetben is szelektál. Átértékeli mindazt, amit életében elkövetett, jót és rosszat egyaránt.  Na, itt akadt el a kerék… hiszen Panna nem gondolta így. Számára teljesen egyértelmű, hogy miért menekült meg. Történetesen, mert egy koszos parasztnak, rengeteg pénzt fizettek a vérért, ami visszaadta neki az életet. Miért is lenne hálás, hiszen nem ajándékba kapta. Bár soha, senki nem erősítette meg Panna elképesztő kitalációját, ő maga hallani sem akart más véleményről. Eltökélten hitt az adok – kapok variációban. Panna hitte, hogy nem érhetik meglepetések, mint ahogyan azt is, hogy pénzzel még az egészséget is meg lehet vásárolni. Mekkorát tévedett….

   Alig, hogy jobban lett, ismét kibújt belőle az a kiállhatatlan fúria, aki a betegsége előtt is benne lakozott.  Felgyógyulása első napján, kétszer küldte vissza Amália levesét a konyhába.

-         Mit akar ez a vénasszony? – kérdezte a saját bejáratú társalkodónőjét, Anitát, aki felvitte neki a forró étket – Meg akart tán ölni? Ez a leves olyan, mintha csípős paprikát ennék. Hát Amália nem tudja, hogy allergiás vagyok a paprikára?

Szegény Amália sebtiben hozzálátott egy új leves elkészítéséhez.

-         Ezt nem hiszem el – nyávogta Panna – most meg kihagyta belőle a sót. Ha így folytatja, éhen fogok halni. Mihály bátyám világossá tette, hogy sok levesre és főként húsa van szükségem.

Durván kilökte Anita kezéből a leveses tálat, majd utasította, hogy azonnal takarítsa fel és hozzon valami ehető ételt…

A legtöbbet mégis szegény Oszkár szenvedett a kisasszonyka miatt…. Oszkár aki menthetetlen belehabarodott a lányba….

   Ahogy a mondás is tartja, Panna betegsége óta bizony sok víz lecsordogált a Dunán… Két év, pontosan ennyi ideje, hogy az ifjú Kökényessy gróf, a kezébe vette a birtok irányítását, s hogy Mihály és Vilmos kapcsolatában változás mutatkozott. A nagy boldogság közepette ugyan senkinek sem tűnt fel, Mihály távolságtartása Vilmossal szemben. Róza – akinél jobban senki nem ismerte Mihályt – nos, még ő is, csak hónapokkal később, szimatolta ki a változás illékony zamatának fanyar ízét, ami belengte a levegőt, valahányszor a két férfi egy légtérbe tartózkodott. Először, az szúrt szemet neki, hogy Mihály látogatásai Úrkökényben leminimalizálódtak. Majd egy közös vacsora alakalmával, fivére kétértelmű megjegyzést tett Vilmos, legelső Úrkökénybeli látogatására. Rózát nem hagyta nyugodni ez az aprócska, ámde mégis jelentőségteljes megjegyzés. Miért a pálfordulás? Mihály, aki még a légynek sem tudna ártani, még egyetlen szóval sem sért meg senkit, most élesen kifelelt Vilmosnak.  Róza tökéletesen megbízott urába, épp ahogyan fivérében is… Tisztáznia kell a helyzetet, mélyen legbelül azzal nyugtatta magát, hogy Mihálynak nyilván rossz napja volt, nem sikerült egy beteget megmenteni, amibe elhivatott orvosként, ő újra és újra belebetegszik.

Elhatározta hát magát, és egy délután meglátogatta testvérét.

-         Mihály! Mondd bátyám, miért kerülöd mostanában Úrkökényt?

-         Nem kerülök én senkit és semmit – felelte mogorván – az embereknek itt a faluban, nagyobb szükségük van rám, mint nektek.

-         Hogy mondhatod ezt? A bátyám vagy.. te vagy akinek a lányom életét köszönhetem..

-         Nem – rivallt rá Mihály s kis híján elszólta magát  - az nem én vagyok, hanem a  te…a te jó szerencséd

-         Valami történt, amiről nem akarsz beszélni. Látom… látom a szemedben, az arcodon. Látom a megvetést, ahogy Vilmosra nézel. Miért???? – Róza szinte esdeklett …

-         Nem látsz te semmit – morogta az orra alatt – amúgy sem érek rá veled vitatkozni. Várnak a betegeim.

-         Márpedig én addig nem mozdulok, még magyarázatot nem adsz. Megvádoltad Vilmos, hogy aljas szándékkal érkezett az árverésre. Mégis miféle alantas oka lehetett volna? Mit vétett ellened? A száranyai alá vett engem és a gyerekeim, megmentette a birtokot… Mit vétett ellened????

-         Semmit húgom .. semmit.

   Hasztalan.. minden hiába. Mihály rendes, csöndes ember… általában, de ha megmakacsolja magát, még a Jóisten sem tudja szóra bírni. Ilyenkor konoksága határtalan. Róza már biztos volt abban, hogy Mihály valami szörnyű titkot, valami nagy fájdalmat, vagy bűnt cipel mélyen magába temetve. Csak Vilmossal nem tudta sehogyan sem összekapcsolni. Mégis, ahogy visszaemlékszik minden Panna felgyógyulás után kezdődött… Mihályt utoljára, ennyire elutasítónak, csendesnek és kiábrándultnak sok-sok évvel ezelőtt látta. Szinte már el is felejtette, hogy testvére ilyen is lehet. Bizony a Zombor család élete, telis teli volt felfordulással. A szülők makacssága, gőg-e, olykor teljesen ellehetetlenítette gyermekeik életét. A kis Róza… , „ő még aprócska, semmit nem érzékel a körülötte folyó eseményekről” igen, ezt gondolták. Ellenben, a kicsi lány mindent látott és mindent érzett is.   Hazafelé kocsikázás közben Róza lepergette maga előtt Mihály bánatának történetét…. „

*

 -         A történetet, aminek a megismerésére bizony aludni kell még kettőt – kuncogott borostái alatt az öreg Hunor

-         A család élete valóban egy nagy káosz – válaszolt Alex – s már alig várom, hogyan folytatódik

-         Esetleg beiktathatnánk a szombatokat is – óvatoskodott Judit – egyre hosszabbak a hétvégék Hunor bácsi nélkül

   A mindig cserfes Laura, ezúttal csendben maradt. Sőt végig úgy tűnt, valahol máshol csatangolnak a gondolatai. Persze senki nem figyelt Laurára, legalább is Valteren kívül, aki- bár nem ismerte annyira, mégis aggodalmat látott kiülni az arcára. S most, amikor egyetlen szó nélkül állt fel, és gúnymentes elköszönést követően, mint egy láthatatlan kisegér távozott, Valter őszintén aggódni kezdett érte….