Bizony sokadszorra érte a lélegzetelállító pirkadat az erdő mélyén sátorozó csapatot. A 65. reggelen is, épp olyan szájtátva figyelték a természet ajándékát, mint annak előtte az összes többi 64-en.

-         Milyen gigászi- állapította meg, álmos szemeit dörzsölgetve Judit

-         Valóban- bólogatott a férfi -  a szépsége mégis minden hatalmasságán túlmutat – Alex, az ébredés utáni első szakaszon már régen túl volt. Munkára, tettre készen állt. Még egy vajas zsömlét is leengedett a torkán, amikor a többiek még javában durmoltak. 

-         Ha bírnád, egész éjjel dolgoznál ugye? – Judit kicsit kérdezte is meg nem is, hiszen már a mondata közepén rájött, nem kérdéses.

-         Fel nem foghatom ezt az egészet – huppant vissza hálózsákjába Alex – olyan régtől itt árválkodik már ez a hegy. Emberek ezrei fordultak meg a lábánál, mi is, többször is. Nézd, mi bújt meg benne.

-         Alex – fojtotta belé a szót Judit – nagy kihívás ez mindannyiunknak.

-         Nem megy. Nyugtalan vagyok és ez, minden nappal csak fokozódik. Találtunk egy csodát, egy megfoghatatlan, mégis jól látható ereklyét. Itt tornyosul előttünk, a szemünk érzékeli, és lassan eljut végre a tudatunkig is, de hogyan tovább?  Szerintem sosem kapunk választ a kérdéseinkre. 

-         Alex – Judit szemeiben a csillagok ragyogása tükröződött vissza, teli volt élettel, tetterővel és bizakodással – mi ez a fagyos hangulat hékás. Én … ha úgy ismersz engem, mint aki feladja, akkor neked fogalmad sincs róla ki is az a Kovalcsik Judit. Feltárom a múltját, kerül amibe kerül. Megtalálom a kulcsot, hidd el nekem Alex. Nézd csak meg, szinte teljesen ép, igazad van, lehetetlenség, de mégis megtörtént, és a mi feladatunk az, hogy a lehető leghitelesebben bizonyítsuk a múltját, a származását.  Ha találunk bármit, akár csak egy porszemet is, odabenn, abból már építkezhetünk. Csak higgy magadban, bennem, bennünk.  

Egyetlen porszem, amiben elrejtőzhet az egész világ, elrejtőzhet, vagy úri kedve szerint, ki is nyílhat, de ha ez utóbbi megtörténik, onnantól kezdve nincs visszaút. Egy aprócska, alig észrevehető momentum, amiből mégis világraszóló felfedezés kerekedhet. „Kerekedhet” csakhogy az élet nem mindig kerek, és nem is mindig egyértelmű. Néhanapján kihegyesedik, kockává, vagy akár háromszöggé válik, és az éles csücskével bizony megsebesíthet. Talán nem akarattal teszi, de mégis megteszi. Lefaraghatjuk, a kockából könnyedén karikát fabrikálhatunk, de vajon érdemes? Érdemes beleszólni a geometriába, átalakítani a testeket, beavatkozni a természet megszokott ritmusába? Vagy a kocka maradjon csak kocka, a karika pedig karika? És ha minden magyarázat nélkül mégis bekövetkezik a lehetetlen? Mi van akkor, ha csak úgy megtörténik valami, és már nincs visszaút? Hiába szeretnénk vakká válni bizonyos történéseket illetően, ha az a bizonyos porszem kinyílik, már nem válogathatunk a benne rejlő információk között.  Elég egyetlen hiba és zátonyra futhat minden, vagy jön egy erősebb szél és felkapja azt a már sokszor emlegetett porszemet. Judit és Alex dilemmája nem kicsi, hiszen itt már régen nem egy porszemről volt szó. Mindketten jól tudták hatalmas munka előtt állnak, és Judit bizakodása ellenére belül őt is majd felemésztette a bizonytalanság.  Alex pesszimizmusa pedig mégjobban elkeserítette.

-         Biztos igazad van, mégsem hagy nyugodni az érzés: nem fog menni. Nem oldjuk meg, sőt mi több nem oldhatjuk meg. Nem hiszek az átkokban, de istenemre mondom, valami efféle sugallat leng körül, és ezt az egész helyet.

-         Ugyan már – legyintett Judit, belül pedig elgondolkozott

-         Véletlen volna mindez? Nem, legalább egyszer hallottam volna a létezéséről, akár csak legenda szintjén is, de nem, soha nem találkoztam, egyetlen olvasmányomban sem a Pilisi..

-         Kérlek Alex – szakította félbe Judit – ne kombinálj

-         A sors akarta így, azt akarta, hogy a hegy örökre nyelje el, és soha senki ne bukkanjon a nyomára.

Alex szájából, több mint érdekesen hatottak-e szavak. A férfi nem hitt sem a sorsban, sem a természetfeletti erőkben. Judit nem is hagyhatta ezt szó nélkül.

-         Ha már a sorsról beszélsz, te, aki köztudottan csakis a tudományban hiszel és semmi másban. Sem mágiában, sem fantazmagóriákban, még Istenben sem. Semmiben, a sorsban meg aztán végképp, pont te hivatkozol erre?

-         Valamikor, nagyon régen, halványan ugyan de emlékszem, olvastam egy hatalmas földrengésről, pontosan itt ezen a környéken. És ha belegondolsz ez az egyetlen ésszerű magyarázat arra, hogy idevetődött a hegy. Gondolom lezúdultak a magas sziklatömbök, és később benőtte a növényzet és összecsiszolódtak. Mintha az égiek szándékosan el akarták volna rejteni, mindazt, amit Kollár Misiék mégis megtaláltak.

-         És ez a te híres sorsod – nézett vele farkasszemet komiszul Judit – miért nem tette egyenlővé a földdel? – amilyen gyorsan és erélyesen vágta a kérdést Alexhez épp ilyen hirtelen ő maga meg is válaszolta - Majd megmondom én miért, mert végül másként döntött. Bezárta az ajtót, de gondoskodott róla, hogy a kulcslyuk szabadon maradjon. És mi most ezen a kulcslyukon bejöttünk, és akár tetszik akár nem, ha elkezdtük, hát végigcsináljuk. A feltárás befejeztével özönlenek majd az emberek, és nem csak Magyarországról. Emlékezz csak vissza mi volt Kairóban, igazi zarándoklat indult.

-         Amint a sajtó kiszagolja, először is jönnek majd a hiénák…

-         Ez engem is aggaszt, de vajon hogy nem jöttek még rá?

-         Sejtelmem sincs kishölgy, de ideje dolgozni….

Alex és Judit épp csak kibújt sátrából és, éles, csicsergő hang csapta meg a fülüket.

-         Mégis mi a fene folyik itt – sietett Alex mérgesen, a kamerákkal, mikrofonokkal felszerelkezett háromfős csapathoz, akik bőszen igyekeztek a „Csodahegy” irányába.

-         Szerbusz Alex – hangzott a vidám üdvözlés egy vékonyka, hófehérbe öltözött nőcskétől – rég nem láttalak.

-         Laura? – nem hiszek a szememnek – az emlegetett szamár- nyugtázta undorral az arcán – Tüstént takarítsátok el ezt a nőt innen, Újságíró, a legrosszabb fajtából

-         Forgatni jöttünk és maradunk – állta Alex szigorú tekintetét Laura

-         Meg akarsz dögleni – mosolygott erőltetetten Alex

-         Sejtelmem sincs mi ez a cirkusz, de te sem vagy tűzszerész, s lám mégis itt vagy. Vajon minek? A szimatom valami egészen mást súg.

-         Az én szimatom viszont azt súgja, hogy fogd a kis csapatodat és tűnjetek el innen. Egyáltalán hogy a frászba jutottál be? A terület szigorúan le van zárva. Mindegy is úgyis mindjárt távozol. Fiúk – intett Alex a háta mögé tömörült kis csapatnak - Mutassátok meg a BLT kedves tudósítójának, merre van a kijárat.

Laura Gyuszi közbenjárásával kiderítette, hogy valamiféle titkos régészeti kutatás folyik a Pilisben, ahová senkit nem engednek be. Gyuszi pénze, azért talált egy bennfentest, aki elárulta, hogy reggel 8 órakor van az őrváltás, amikor ha szemfülesek, bejuthat a csapat. A többi már csak rajtuk múlik. Lauráéknak hat napot kellett várni a lehetőségre, de most hogy már bent voltak, kidolgozott tervvel, s némi porzsákkal felszerelkezve érkeztek.

-         Jól van magunktól is kitalálunk – mosolygott Laura, majd színlelt távozásuk közben, sorra kipukkasztották a porral teli zsákokat, amiből aztán olyan szmog kerekedett, hogy még a saját orrukig is nehezen láttak. A két kísérőjét ugyan elkapták, de Laura gyík módjára osont előre egészen a „Csodahegy” ajtajáig….

-         Édes Istenem…. Édes Istenem, - ismételte többedszerre, és a látványtól még arról is megfeledkezett, hogy a fényképezőgépét elkattintsa. Tátott szájjal bámulta a lehetetlent. Belsője győzködte szemeit, hogy csak káprázat, hogy ami eléje tárulkozott az csak egy festmény felnagyított mása…….