" ...Döbbenet..."
A „hármak” csapata, lehorgasztott fejjel hagyta el a Titanilla utcát. Még ahhoz sem volt kedvük, hogy egymást cukkolják.
Hú, pedig Alex, egész nap arra a pillanatra készült, amikor Laurának szegezheti a nagy kérdés: Vajon együtt is ébredtetek, vagy csak félúton találkoztatok Valterrel? Nem, nem, ez utóbbi ki van zárva, hiszen tegnap Valter még nagyon haragos volt. Valamivel nagyon meggyőzhetted..”
Hát, néha kicsúszik a kezünkből az irányítás. Van, hogy a ló kirántja testét a hámból és elindul, vágtat szabadon a nagyvilág felé. Van, hogy visszatér, de rendszerint a szabadságot választja.
Ezen a délutánon Alex, Judit, de még Laura is elképedve vették tudomásul, hogy Bíró Hunor, többé nem várja már őket az otthonába, s az olyannyira szívükhöz nőtt történettől, búcsút kell vegyenek. Búcsút, egy olyan történettől, aminek még nincs vége – mert abban mindhárman egyetértettek, hogy Úrkökény legendája, itt ne fejeződött be, hiszen rengeteg kérdés maradt nyitva.
Amit viszont nem is sejthettek, hogy Bíró Hunor miért döntött úgy, épp ma tesz pontot a történet végére…
Igen, nem sejtették, hogy talán kezdetét veszi a visszafordíthatatlan, hogy talán itt kell, hogy végetérjen a mese! A mese, ami nagyon is való.. Egy olyan súlyos való, amihez még egy hegy is kevés volt, hogy örökre elrejtse…
J u d i t mérhetetlenül csalódott volt. Több okból is. Egyrészt nagyon megszerette az öreget, és hitt neki. „ Bíró Hunor igaz történetet mesél” – emlékezett vissza a pillanatra, mikor a többieket győzködte.
Bizony, Judit, megszerette a kis öreget. Annyira, hogy minden alkalommal, valami aprósággal kedveskedett neki. Mint például a mézes cukorka, amit az annyira szeretett. Judit viszont ki nem állhatta, még a gyomra is felfordult az illatától, de Hunor bácsi kedvéért, még ezt is vállalta.
Talán a soha nem ismert nagyapját látta az öreg csókában. Igen, Judit annyira s szívébe zárta Bíró Hunort, hogy egy alakalommal még a régi, gyermekkori fényképét is magával vitte és megmutatta neki. , Judit bízott benne, megszerette és most, úgy érezte, elárulták.
Mint jó régész, természetesen fájlalta, hogy nem ismerheti meg a kastély valós múltját, de mégis, a lelkében dúló másik érzés felülkerekedett a szakmai vonalon.
Judit Hunor bácsiban csalódott… Amit eddig gondolt, a kedvesség, az őszinteség, a szavahihetőség, az a nemes egyszerűség ami körülvette a szeretetre méltó bácsit, úgy illant el mint a kámfor.
Judit dühös volt magára is, amiért ennyire megszerette, és vérig sértve érezte magát, mert a kedves idős úr, hazudott… Ugyan már – csóválta a fejét Judit – persze, hogy hazudott. Hiszen hatalmas szerelemről, fájdalomról és kibékíthetetlen ellentétekről beszélt még az elején. Ehhez képest mi az a pár csavar, a csalódás és a fájdalom… Nem, itt valami még van. Valami nagyon súlyos dolog. De vajon miért???? Miért hagyta mégis abba?
A l e x, maga sem tudta megmondani mit érez. Egykedvűen araszolgatott autójával a belvárosi forgatagban, még végül, az egy kis presszó elé fuvarozta. Már majdnem kiszállt, de mintha egy láthatatlan kéz visszatessékelte volna. Kitolatott a parkolóból és a lakása felé vette az irányt.
Igen, először arra gondolt, hogy eljött az ideje annak, hogy ismét felöntsön a garatra, de aztán valami mégis visszatartotta. Egy furcsa, megmagyarázhatatlan eltökéltség lett úrrá rajta. Hazaérve, ledobta a kanapéra, a tejcsoki barnaságára emlékeztető zakóját, könyökig feltűrte hajszál csíkozású ingjét, kilépett bőrcipőjéből és egyenest a számítógéphez sétált. Elhitette magával, hogy most, az előtte álló éjjelen talál valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét. Átnézi, még a jelentéktelennek tűnő kis piszkokat is, amik, lehet, hogy épp a monitor legkisebb csücskében bujkálnak.
Igen a fiatalok őrlődtek, úgy Alex, mint Judit, mert tudták, hogy Bíró Hunor, lehet, hogy életében először tette, de annyi bizonyos, hogy most megtette: hazudott…
Ugyanezen az estén, a Titanilla utcában, B í r ó H u n o r elővette szekrénye mélyéről, azt a selyempizsamát, amit még az ötvenes évei közepén vásárolt, a Pesti vásárban. A sötétlila, fényes, anyagból varrt „alvós” még mindig abban az átlátszó, celofánban pihent, amit a készítői raktak rá, és a címke melyen a 450.-Ft tetszelgett ennek köszönhetően egy picurkát sem kopott meg.
Igen, ha más nem is, de az ár engedett következtetni arra, hogy milyen régi anyagról is volt szó. Hunor bácsi, soha, mégcsak ki sem bontotta a finom kelmét, de ezen az estén, valami azt sugallta tegye meg. Előtte szépen megtisztálkodott, s megkérte Valtert, hogy nyírja meg a bajuszát is.
- De nagyapa – nézett rá kérdőn unokája – mégcsak csütörtök van. A borotválkozás szombati program.
- Tegyünk most egy kivételt – mosolygott kedvesen….
Valter nem faggatta tovább a nagyapját, legalább is, ami a borotválkozást illette, viszont elhatározta, hogy az egész délután kerülgetett kérdésnek, végre pontot tesz a végére.
- Nagyapa, mondd, miért hagytad abba a történetet? Laura talán megint megbántott valamivel?
- Miért? Miért? – ágált az öreg - mert itt a vége. Ennek semmi köze a szépséges Laurához
- Legalább nekem ne hazudj…
- Az igazság az fiam, hogy amiket ezután neked meséltem, az csak a fantáziám szüleménye volt. Akkor hazudnék, ha nekik is elmondanám.
- Nem! Nem hiszek neked – csóválta a fejét Valter – de nem firtatta tovább az okokat. Ismerte a nagyapját annyira, hogy tudja, amit az a fejébe vesz abból úgy sem enged. Ígyhát, ha nem akar beszélni, hát úgysem teszi….
Bíró Hunor megvárta még unokája, visszavonul a szobájába, és akkor eljött a nagy pillanat, és magára öltötte ünnepi pizsamáját. Igen, Bíró Hunor érezte, hogy ez az este más lesz, mint a többi, hogy ezen az estén végleg elbúcsúzik ettől a világtól……
Talán V a l t e r volt az egyedüli, aki úgy tért nyugovóra ezen az éjjelen is, mint az összes többin. Nem rágódott azon, hogy végül is a nagyapja miért hagyta félbe a mesét, nem is bánkódott emiatt. Ami leginkább foglalkoztatta, az maga Polyáki Laura volt. A nő, akivel az elmúlt éjjelt töltötte. Nagy kedve lett volna leruccanni a Zöld Macskába, hátha megint ott találja a lányt, de persze tudta, hogy ez lehetetlen.
Laura finom illata, még mindig kábulatban tartotta az orrát, és ezzel együtt az egész mindenét. Boldogan emlékezett a pillanatra, amikor a nő, a karjai között szuszogott, és a reggelre, amikor az annyira zavarban volt, ahogyan ő még nőt nem hozott zavarba.
Az nem lehet, hogy többé ne láthassa…. Nem , holnap az első dolgom lesz – gondolta – hogy keresek valami ürügyet, és felkeresem őt a tévében….
Mindeközben L a u r á t leginkább a miértek foglalkoztatták. Még az esti hírek beolvasása közben is azon morfondírozott, miért tette ezt Bíró Hunor???
Mialatt a tévék képernyőjén keresztül, nézők százai, sőt ezrei láthatták rezdüléstelen arccal, az M3-ason történt tragikus balesetről beszélni, addig Laura mélyen, legbelül már úgy szövögette tökéletes tervét, mint a pók a maga kis hálóját.
Bizony- bizony Laura szőke volt, de nem hülye, és semmiképp sem az a szöszi, akikről a viccek szólnak. Mégcsak el sem keserítette Hunor bácsi, „lerázása”, „vetítése”, hazugsága… Igen, talán első hallomásra rosszul érintette, de második gondolásra, már nem volt mitől tartania. Nem is, hiszen ott volt neki Valter….
Valtertől mindent megtudhat, amire csak kíváncsi. A férfi bolondul érte, s talán nem is esik ez neki olyan rosszul. Igen, bármennyire, hadakozott, az előző éjszakából bizony, villantak be képek. Főleg a csókról, ami olyan kellemesen csiklandozta… csiklandozta mindenét….
Amikor a stúdió elsötétült, Laura levette melle felől a kis mikrofont, összezárta mappáját, elköszönt munkatársától és már rohant is haza. Haza átöltözni, hogy aztán, mint egy bombázó kopogtasson be Valterékhez, és kezdetét vegye a nagy játszma….
Egyvalamivel azonban Laura sem számolt….
A kulcsot rutinosan, ám mégis lassan fordította el, mert a flancos zár, a hirtelenebb mozdulatokra, azonnal blokkol. Gyula mániája volt a blokkoló, amiért Laura minden ajtónyitásnál a falat kaparta, jelképesen. Hányszor, de hányszor megesett vele, hogy sietett, mert fáradt volt, és nyűgös és a sietségtől a „drága” persze azonnal blokkolt, azután meg öt percig hozzá sem lehetett érni.
Van, hogy a betörőnek, nem is a zár jelenti a legnagyobb akadályt. Nem okoz számára fejtörést bejutni, viszont az, ami odabenn fogadja, mégis feltartóztatja …..
- Szia szerelmem ….
Igen…a nappaliban egy váratlan „vendég” fogadta Laurát. Egy ismerős, mégis ismeretlennek tűnő férfi. Aki csak árnyéka volt annak az embernek, aki hónapokkal ezelőtt kisétált Laura életéből. Rendes Gyula betyárosan leamortizálódott a Hong-Kong – i „vakációja” alatt. Nem az a jólszituált, milliomos agglegény volt, aki bárkit megkaphatott volna. Nem… Laura nem ismerte ezt az embert, aki nyúzott volt, lumpos, és bár nem volt piszkos mégis süvített róla az ápolatlanság. Megnyúlt, lesoványodott arcát, sűrű, bozontos szőr borította, a nadrágját csak a bőrszíj tartotta a helyén s a szemei „segítségért kiáltottak”.
Laura megdermedve állt előtte és nem hogy moccanni, de még szólni sem volt képes. Ugyanakkor a sírás határán állt, és mindez az érzés úgy zúdult a nyakába, mint egy jókora vödör hideg víz.
Laura azon mélázott, hogy hová tűnt az ő Rendes macikája? Hol van a nagystílű milliomos, akibe annak idején beleszeretett. A férfi aki, mindent megtett érte, mégis olyan sokszor megsértette.. Megsértette az érdektelenségével, hogy még csak meg sem kérdezte, hogyan telnek a napjai, mit intézett a Csodahegy völgyében… A férfi, aki az ő vőlegénye… Nos azt nem látta Laura, helyette egy ágrólszakadt szerencsétlen álldogált Rendes Gyula nappalijában….
- Gyuszi? – kérdezte félve. Hogy mitől félt? Hát talán attól, hogy azt feleli: igen én vagyok kedvesem….
- Laura drágám – nyúlt a keze után – csakhogy végre hazaértél…
- Hogy nézel ki Gyusz? – szegezte neki a súlyos kérdést – és mikor jöttél, mért nem szóltál.. És.. – szorította össze a száját bosszúsan – mondd hogy tehetted ezt velem ? Laura dühe elég gyorsan előtört és egy jókora pofonnal köszöntötte Rendes Gyulát a saját házában.
- Sejtettem, hogy nem lesz felhőtlen az örömöd, de ezt azért mégsem vártam volna – vetette a szemére a férfi
- Csakugyan? – nézett vissza Laura szikrázó szemekkel – És szerinted én azt vártam tőled, hogy lopjál? Hogy átverj? Hogy azzal kelljen szembesülnöm a vőlegényem egy gengszter? Ne érj hozzám – rázta le magáról Gyula kezeit – Én, én azonnal összepakolok és már itt sem vagyok.
- Nem Laura – roskadt a nő lába elé és átkulcsolta, hogy az mozdulni sem tudott – nem hagyhatsz itt. Most nem. Könyörgök édesem, ne hagyj most magamra.
- Ugyan, minek ez a cirkusz? Majd találsz más hülyét, akinek nem számít, honnan van a vagyonod.
- Egy hajszálon múlott hogy hazajöhettem. Nézd – emelkedett fel és a csuklóját mutatta – látod ezt itt? Háziőrizetben vagyok. Nyomozás folyik ellenem már itthon is. Pár hónap és talán többé nem is látsz! Lehet, hogy életem hátralévő részét a börtönben élem le.
- Na azt meg is érdemelnéd. – fintorgott Laura – Eressz már el!
- Laura, ez már nem vicc. Véresen komoly – szótagolta Gyuszi – képes lennél most magamra hagyni.
- A mindenségit neki –szitkozódott Laura – mért kellett ezt tenned? Túl sokat akartál, és most elveszítesz mindent. De nem, én nem megyek veled a süllyesztőbe. Nem rántasz magaddal..
- Ha most elhagysz, én megyek és megölöm magam…
- Mi? – kiáltotta a nő – te most zsarolsz engem? Te? Aki hónapokon át, meg sem kérdezted mi van velem? Aki egész együttlétünk alatt hazudott? Még te fenyegetőzöl…???
- Én nem fenyegetőzöm – Gyula olybára megalázta magát, hogy attól lejjebb már tényleg nem volt. Még mindig Laura lábai előtt térdelt, és már ott tartott, hogy a cipőjét csókolgatta. – Elárultak, hát nem érted. Csőbehúztak.
- Csak azt lehet eltéríteni, aki hagyja magát. És te hagytad! Tudtad mit teszel, mégsem álltál le.
- Az utolsó üzletem lett volna. Az egész jövőnket megalapozom vele.
- Milyen jövőt? Miről beszélsz te?
- Szeretlek Laura. Lehet, hogy elvakultan mentem előre, a pénzért, a luxusért, és közben nem figyeltem rád, de mindig szerettelek. Soha nem néztem másra. A legfontosabb voltál, vagy és leszel amíg csak élek….
Igen, egyszer fenn, egyszer lenn. Hú de nagy igazság ez. Rendes Gyula amennyire, fenn volt még hónapokkal ezelőtt, most olyan mélyre süllyed. Egy pillanat kell hozzá csak és már el is veszett minden.
Laura, ahogy Gyuszit nézte, s közben vizsgálgatta a saját érzéseit, egyre biztosabb volt abban, hogy a pénz bizony nem boldogít. Azóta, hogy elhagyta, gyermekkori otthonát, talán most először érezte, hogy visszavágyik, visszavágyik oda, a családi „farmra” ahol annyira utált lenni. Visszavágyik a civil, de normális, boldog életbe. De leginkább az előző éjszakára vágyott, aminek a pontos részleteit pedig nem is ismerte. Valter karjai, bár csak egyszer ölelték, bizony hiányoztak neki. De ahogy Gyuszira nézett, és látta annak kétségbeesését, nyomorát, már nem maradtak kérdőjelek.
Ő, Polyáki Laura bizony Rendes Gyula mellett kötelezte el magát. S talán nem éltek felhőtlen napokat, de az együtt töltött idő, azért nem volt rossz. Gyuszi valóban mindent megtett érte, mindannak dacára, hogy Laura munkája, és hivatása egyáltalán nem érdekelte. De mindig, mindenben kiállt mellette. Egyetlen szavába került, és még a csillagokat is levette az égről, ha ő épp azt akarta.
Igen, van úgy, hogy az, amit szeretnénk, amire vágyunk, merőben más, mint amit végül meg is megteszünk…..
