Úrkökény legendája

 2011.03.17. 14:04

Kezdet és vég

 
A csillagerdei vadászat, bizony, messzi földön közismert volt. Híre, még az Óperencián túlra is eljutott volna, ha létezett volna Óperencia. 
Miben rejlett kivételessége? Mivel tűnt ki a hétköznapi vadászatok közül? Nemes egyszerűséggel szólva: sok mindenben….
 
Kökényessy Kálmán életében, két igazán fontos dolog létezett: a családja és a vadászat. Amikor a vadakat űzte, hiányzott a család, de a mikor ez utóbbit választotta, akkor meg a kihagyott tivornya miatt kesergett. Folyton azon törte a fejét, hogyan ötvözhetné a kettőt.
A vadászatok olykor egy hétig is eltartottak… jöttek a szomszédos birtokokról, de néha még a Bécs környéki urak is megtisztelték jelenlétükkel, a magyar erdőket. Bizony, ezek a napok a felszabadultság, mulatság jegyében teltek. A férfiak kiengedték a gőzt, és esténként nyársra húzva sütötték az elejtett vadat, mellé vörösbort és szilvapálinkát fogyasztottak. Jól mulattak, mégis Kálmánnak hiányérzete támadt. Nem élezte annyira a mulatságot, felesége, gyermeke nélkül. Számára a vadászat többet jelentett, mint férfi mókát. Hiszen azok a délutáni, egynapos hajtások, amiken bizony már a legapróbbak is részt vettek, na azok voltak az igaziak. Főleg fácánra, nyúlra és néha vadkacsára is vadásztak a gyermekek társaságában. Ekkor a nagyvad elejtését, és a solymászatot kihagyták a programból.
A játékos vadászat már kicsi kortól a harc szellemét nevelte az ifjakba. Az egyes fogások, módszerek elsajátítása bizony kellő alapul szolgált a későbbi, nemes harcokra, való felkészüléshez. Mindamellett, hogy kiváló szórakozást nyújtott, és mindig hatalmas evés-ivással zárult az ünnep, a fontossági sorrend mégis tovább húzódott ennél. Hiszen az állatok bundáját, szőrméjét tovább hasznosították: ruhadíszként, bélésként, takaróként, esetleg lábbeliként.
És hát ugye nem létezett vadász, kutya nélkül sem. Már egészen a nomád idők kezdetétől az eb, kulcsszereplőjévé vált a vadászatnak. Az elejtett vadat, nemcsak kiszimatolta, de még a gazdája elé is cipelte.
 
 A Kökényessy család Csillagerdei vadászkastélya, évente többször is benépesült, az íjjakkal, lándzsákkal, dárdákkal, nyílpuskákkal, puskákkal, dobógerelyekkel felszerelt nemesemberekkel, hogy megvívják csatáikat az erdő védtelen állataival. És, ahogy az lenni szokott, utóbbiak húzták a rövidebbet. Egy napon Kálmán megelégelte… no nem a vadászatot, hanem a férfiak kivételezett helyzetét e tevékenységükben. Egyik tavaszi beütemezett hajtás során, felpakolta a családját és velük karöltve indult Csillagerdőbe. A megnyitó napján aztán közölte a jelenlévőkkel, hogy minden év márciusában egy három napig tartó, közös mulatságot szerveznek, asszonyoknak, férfiaknak, gyerekeknek egyaránt. Amikor is a férfiak belevetik magukat az erdőbe, addig a gyerekeknek – mesterekkel szervezett – vívást, íjászatot, agyaggalamb dobálást szerveznek, a kastélyhoz közel eső tisztáson. Az asszonyok pedig kilovagolhatnak a közeli tóhoz, vagy csak kiülnek a hátsó teraszra és átadják magukat a kellemes zongoraszónak, egy zamatos, langyos tea, édes sütemény kíséretében.
 Kálmán kezdeményezéséből hagyomány lett. Egy olyan tradíció, amit az asszonyok melegen üdvözöltek, a gyerekek felüdülésként éltek meg, s a férfiak, nos azok között ilyen –is olyan is megbújt….
 
 Kökényessy Péter, másodízben készült a nagy hétvégére, amelyre immáron ötven családot vártak. Kálmán kora óta, sokat változott a világ, a nők most inkább az újdonságnak számító társasjátékkal töltötték az idejüket. A gyerekeké volt a vadászat első napja. Reggeltől délutánig részt vettek az erdei „kalandon” persze csak a kisfiúk, a lányokra külön felügyelő vigyázott a kastély kertjében. Esténként közösen ülték körbe a tüzet, ahol ropogósra sütötték a vaddisznót, vagy az őzikét. A lakoma végeztével a gyermek – a dadák kíséretében – elvonultak szobáikba, a felnőttek pedig hajnalig mulattak. Így zajlott az éves márciusi vadászat a Csillagerdőben…..       
 
Az 1886-os vadászat, beírta magát Úrkökény történelmébe. Egy olyan történelembe, ami zsongott a fájdalomtól, átszőtték ármányok, hazugságok, és fel – fel villant benne a bánat is. Mit is beszélek, hiszen felvillanásnál sokkal több jutott ez utóbbiból. Úrkökény nem szabadulhatott a gonosztól, mint egy szellem ott ólálkodott fölötte, s amikor kicsit lazult a szorítás, egy újabb csapás érkezett. Mintha nem jutott volna már eddig is épp elég.
A vadászat harmadik napján a férfiak korán reggel elhagyták a kastélyt. Igazi, nagy vadra számítva, a nyakukba vették a környéket. A tavaszi erdő illata, minden áldott reggelen valami új élményt adott, mint ahogyan minden egyes hajtás is. Bizony hány szegény őzike, vagy szarvas bánta, ezeket, a tivornyákat…
   Szigetvári Vilmos egy Habsburg barátjával töltötte az egész hétvégét, vajmi keveset foglakozva kedvesével. Ami annyira nem meglepő a herceget ismerve, de ami már annál is inkább taszító volt, hogy Benedek sem érdekelte. Mintha egész idő alatt valahol egészen máshol tanyáztak volna gondolatai. Igen, Vilmos úgy viselkedett, mint aki egy másik országban jár, ahol nincs se feleség, se gyerek. Mégis hiányzott valami… a rá jellemző nyugodtság és magabiztosság, útközben valahol mintha elpárolgott volna. Pedig még Mihály jelenléte sem lehetett számára zavaró, mert a férfi az utolsó pillanatban közölte, más elfoglaltsága akadt.
A csöndes, nyugodt fákat puskadurrogás fogta közre, s a máskor jámboran szunyókáló állatkák, megkergülve menekültek. Igen, menekültek csak épp nem volt hová. Az erdő telis-teli volt veszéllyel.
Igen.. sokszor nem is sejtjük honnan érkezik a veszély. Bár van, hogy piros felkiáltójellel illetik. Hirdetik, hogy vigyázz szakadék, vigyázz mérges kígyók. Mégis, van, hogy minden intő jel ellenére elsiklik a szemünk a veszélyt jelző táblák felett. Na igen, ezért nem felel helyettünk senki. Ha képtelenek vagyunk kinyitni a szemünk és odafigyelni a nyilvánvalóra, talán meg is érdemeljük a sorsunk. De mi van azokkal a veszélyekkel, amelyekre nem készülhetünk? Mondjuk egy természeti csapás, amikor minden előzmény nélkül, egyszer csak a fejünkre szakad az ég, vagy mondjuk, kettényílik alattunk a föld. Mi van, ha esélyünk sincs elhárítani?
Persze nem is kell a természetnek beleavatkoznia, elég csak úgy irányítani az események folyását, hogy az, magától forduljon a negatív irány felé. Minden vadászat magába rejti a kockázatot, mint ahogy minden egyes gyógyszer, amit újként lenyelünk. A sűrű, lobkoronákkal tarkított erdő, ezernyi veszély forrása lehet, mert temérdek vadállat bolyong benne. Igen a vadállat kifejezésnél találóbb jelzővel nem is lehetne illetni azt, aki embertársát halálos támadásnak teszi ki. Mert jelen esetben, a vadállat szó, nem egy feldühödött vaddisznót takar. Korántsem, hanem egy tigris bőrébe bújt kismacskát, aki veszélyesebb bármilyen dühödt bikánál…..
 
A vadászat tragikus véget ért. Egy szívvel kevesebb dobbant már az erőben … A nagy vad helyett, Gróf Kokényessy Péter holttestét cipelte a hamvas paripa. Szegény Péter, úgy feküdt keresztbe lován, mint egy jól megtömött zsák. Eleredt az eső, s a ló, a kastély bejáratához érve levetette hátáról egykori gazdáját. Érces, fájó, nyerítésére felfigyelve, kiszaladtak az asszonyok…. 
- Nem- ordította édesanyja – Nem… Fiam. Hogy lehet ez???? Mi történt a fiammal????
 
Péter mellkasába három golyó fúródott. Hófehér ingjét átszínezte a testéből kizúduló vér, és közben még mindig szakadt az eső. Róza elveszítette az időérzékét, csak térdelt egyetlen fia holtteste mellett, és zokogva ugyanazt a kérdést ismételgetett: Miért?????
A jelenet letaglózta a vendégsereget. A korábban hangosan ünneplő urak, mélyen magukba zuhantak. Péter látványa, meghökkentette őket, mégis mint ilyenkor általában mindenki ugyanarra gondolt: Akár én is lehettem volna az áldozat….
 
Igen., bárki áldozatául eshet, egy vadászszerencsétlenségnek. Nem veszélytelen küldetés, jól tudják ezt, kik eme „szórakozást” űzik. Bizony elgondolkodtató, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet. Az élet kiszámíthatatlan, nem várt eseményeket hoz magával: jót és kevésbé jót, avagy folyamatos tragédiákat. De mi van, ha a véletlent tesszük felelőssé, úgy hogy köze nincs az egészhez? Létezhet ember a földön, aki ártana egy ilyen őzikelelkű férfinak, mint az ifjú Péter? Ő, aki soha életében, egyetlen szavával sem sértett meg senkit.
A gondolkodó, civilizált ember, nem csak jóra használja fel a teremtőtől kapott tudását, hanem gonosz tettekre is. A hatalom, a befolyás és pénz iránti vágy, felülír minden egyebet. Nem számít, mit kell tenni a Kánaán eléréséhez. Gyilkolni kell? Hát vegyük elő fegyverünk, és vegyük célkeresztbe a vadat! Néhány méterrel arrébb repült a golyó? Noés? Mit számít egy emberélet, amikor ezáltal elgördül a végső akadály, az akaratunk érvényesítése felé vezető ösvényről.
   Mély gyász ereszkedett Úrkökény fölé. Utoljára, András halálhírének napján fagyott meg ennyire a levegő. Amikor a szolgák kifeszítették a fekete lobogót a kastély oromzatára, valójában akkor tudatosult mindenkiben, hogy Péter nincs többé.
 Panna két napig kis sem dugta orrát a szobájából. A bátyával folytatott utolsó beszélgetésre gondolt, arra milyen elviselhetetlenül szólt hozzá. Panna lelkében mégis a düh felül kerekedett a fájdalmon. Gyűlölte testvérét, amiért az így magára hagyta, és gyűlölt mindenkit, gyűlölte látni a szánakozó arcokat, hallgatni a részvétnyilvánításokat, gyűlölte Oszkár kedves arcát, és türelmét, amit irányába tanúsított. Szíve szerint felpakolta volna mindenét a hintóra, és úgy hagyja el Úrkökényt, hogy többé vissza sem néz. Bánatára viszont, még nem jött el az a férfi, aki kiszabadíthatná ebből a szerinte „ falusi mocsokból „
-               Miért nem költözhetünk fel Bécsbe? – szegezte anyjának a kérdést már számtalanszor-  Az udvarban is lakhatnánk, hála a nagyapám jó frigyének.
-               Lányom. Ne légy ennyire telhetetlen! A mi otthonunk Úrkökény.
-               Az enyém ugyan nem – dacosan felelt Panna, a maga kiállhatatlan módján – az első adandó alkalmat kihasználom majd, és elhagyom ezt a porfészket.
 
Panna az ablakpárkányon üldögélt. Szemeinek fehérjét vörösesre színezte a sírás. Odalenn az udvaron, nagy volt a készülődés. Róza, Malvin kíséretében a kápolna felé tartott. Ott ravatalozták fel Pétert. A délutáni temetésre készülődött mindenki, aki csak élt és mozgott. Panna nem akarta, nem akarta testvérét a ravatalon kiterítve, holtan látni. Azt sem akarta, hogy bárki meglássa bánatát, ezért is zárkózott be szobájába már két álló napja.
A család kifejezett kérésére, szűk körben került sor a temetésre. Temérdek részvétet jelző levél érkezett, melyet a hercegné még csak ki sem bírt nyitni. Az udvar lassan kiürült. A szolgák, és a család valamennyi tagja, már a kápolnában gyülekezett, kivéve Pannát. A lelkiismerete – amiről sokan azt tartották nincs is neki – végül legyőzte, és fekete ruháját felöltve, lesétált a lépcsőn.
-               Hát te meg mit keresel itt? – vonta felelősségre az udvaron ácsorgó Oszkárt - nem érdemli bátyám, részvéted?
-               Önre vártam kisasszony – válaszolt csendesen – aggódtam Önért, nem akartam magára hagyni, egy ilyen szomorú napon
-               Ugyan mi vagy te? A testőröm tán?
-               Nem.. csak egy egyszerű szolga, aki figyel uraira.
-               Kitüntető figyelmedért, tán hálát vársz?
-               Nem Grófnő – hajtotta le alázatosan a fejét Oszkár – semmit sem várok.
Végül mégis kettesben indultak a kápolna felé, és bizony mikor annak bejáratától már csak pár lépés választott el, a gőgös Panna minden méltóságát levetkőzve, belekarolt az intézőbe….. 
Elmondhatatlan az a kép, ami odabenn tükröződött. A feketén kívül nem láttatta magát más szín. Zokogó asszonyok, méltósággal viselkedő férfiak, és egy test, mely nem érzem már többé. Róza óhaja szerint, csak a család és a hozzájuk tartozó hűséges személyzet vehetett részt a temetésen. Örökké őrizni akarta-e nap fájdalmát a szívében, tisztán, mindenféle kívülálló jelenléte nélkül. Anélkül, hogy sajnálkozó szavakat, kézcsókokat, vagy bármi mást tolerálnia kelljen.
 
   Hogy mikor csap le ránk a halál, nem láthatjuk előre. Azt pedig, hogy miként hat mindez a szeretteinkre, szintén nem érezhetjük át. Róza-e napot csakis kizárólag magának és elhunyt fiának szerette volna szentelni, ezért zárta ki azokat, akik pedig Péter barátai, ismerősei, közeli, vagy távoli rokonai voltak.
Igen, Róza így rendelkezett, csakhogy valamivel nem számolt… Minden óhaj, és jogos elvárás ellenére, Péter temetésén mégis megjelent egy hívatlan vendég. Nem jelentkezett be előre, nem küldött futárával részvét táviratot, sőt még csak egy szál virágot sem tartott kezében.
 Egy, nem akármilyen vendég felbukkanása vonta el a figyelmet a halál fájdalmáról. Egy ismeretlen férfi állt meg a kápolna ajtajában. A nap kisütött és nem látszott több belőle, mint testének körvonalazott árnyéka. Magas, jóvágású, daliás férfi volt, a nem várt vendég. Idegen, akinek semmi keresnivalója, egy ilyen, keserű, családi eseményen.
A hívatlan vendég, aki ráadásul még idegen is… Vagy mégsem? Megeshet, hogy az ismeretlennek hitt nagyon is ismerős, s a vendég, valójában nem is látogatóba érkezett, hanem egyszerűen csak   h a z a t é r t ..... ???? ”
 
-         Hunor bácsi – fakadt ki Laura, akinek egyébként is rossz napjai voltak mostanság – ne akarja megetetni velünk, hogy Kökényessy Gróf feltámadt halottaiból. Én ezt biztos nem eszem meg.
-         Drága Laura, - mosolygott az öreg, a valamikori bajsza alatt – ha éhes vagy leányom, szívesen adok a Tereferémből.
-         Vén bolond – csattant fel Laura, igazi alpári módon – én itt fejeztem be. Nem vagyok kíváncsi ennek a nyomorultnak a képzelgésére.
-         Kotródjon a házamból Laura – tornyosodott fölé Valter, akire úgy nézett a nő, mintha maga a teremtő állná útját
 
Igen, Valter nagyra nyitotta a száját. Furcsa volt a papucs kategóriába sorolt férfitól, a karakán kiállás, a bősz felháborodás. Valter szegény, egyik kezével ütötte a másikat. Beleszerelmesedett egy gyönyörű szörnyetegbe, egy lelketlen némberbe. Még most, hogy nagyapját efféle, gerinctelen szavakkal illette, most is rettenetesen tipródott magában.    
 
-Hu, – kuncogott a lány – milyen furcsa a macskát, ugatni, látni. Nem képzeli, hogy megijedek egy horgolt pulóveres, mackónadrágos senkitől!!!! – kiáltotta – Maga is csak egy szerencsétlen vénlegény, aki olyan mulya, hogy a kora ellenére, bizonyára, még egyetlen nőt sem sikerült megdöntenie. Igen, maga a 35 éves szűzfiú. Szánalmas.
 
- Elég legyen Laura – csapott az asztalra Alex, persze csak jelképesen.
- Ne – állította le Valter, akinek vörösben izzott a feje – nem kell értem kiállni, bármilyen meglepő, én magam is képes vagyok rá. Kifelé – ragadta meg Laura, gyapjú borítású karját és kituszkolta a folyosóra. Többé ne lássam itt, a saját érdekében mondom.
Laura ellenkezni próbált, de hasztalan. Valter az orra előtt becsapta az ajtót, és nem is figyelt rá, hogy a nő miféle illetlenségeket kiabál vissza, fellármázva a fél lépcsőházat.
 
-         Hunor bácsi, Valter – szabadkozott Judit – én, én nem is tudom, mit mondhatnék.
-         Ennek a kislánynak – felelt csendesen Hunor bácsi – nehéz súlyok nyomják a lelkét.
-         Hát akkor remélem, - vágta rá Alex – hazafelé menet beesik a Dunába és lesüllyed a legaljára.
-         Nem kell ez gyerekek – csóválta a fejét bölcsen az öreg – ne ítélkezzetek felette. Nem akart ő bántani.. még azt is megkockáztatom, hogy szeret engem, csak pár napja már nem önmaga. Segítségre lenne szüksége.
-         Óh ne féljen Hunor bácsi, Laura mellett mindig áll valaki. De nem hinném, hogy neki bármi gondja is lehetne – fintorgott Alex
 
Azon az éjjel Valternek nem ment az alvás. Mindent elkövetett: előbb jobbra fordult, azután balra, a vastag takarót egy vékonyabbra cserélte, éjjeli lámpát kapcsolt, majd leoltotta… hiába,. és hiába ,és hiába. Az ideg tevékenykedett benne, csak tekerte és űzte, semmiképp sem hagyta nyugodni. Mégnem magára kapta felöltőjét, és elindult az éjszakába…..  
 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://evettabright.blog.hu/api/trackback/id/tr772747153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.