ÚRKÖKÉNY LEGENDÁJA

 2011.02.11. 15:17

 

 

 

 

 

 

 

 

„ A küldönc”

 

   1868-at jegyzett a naptár. Az ország látszólag lecsendesedett. Nem ostromolták már háborúk, s a nemesség és parasztság közötti „piszkálódás” is elcsitult. Már nem is érződött a korábbi ellentétek szaga. Bizony békesség uralkodott magyar honban. Megszűntek a kisebb fajta lázadások, még az egyes birtokokért folytatott nemesi harcok is elapadtak. Mindeközben pedig, Úrkökény lassan készen állt arra, hogy újra egy Kökényessy kéz igazgassa.
   Péter élete 19. évébe lépett. Elérkezettnek látta az időt, hogy átvegye édesapja hagyatékát, Vilmos bosszúságára. A herceg gőzerővel győzködte nejét, hogy korai még ekkora feladatot bízni a gyermekre.
„ - Had koncentráljon a tanulmányaira. Élje a gondtalan hétköznapokat. Szórakozzon és mulassa az időt.”
 Róza soha, semmiben nem szegült ellene urának. Látták ezt gyermekei is. Főleg Péter, akinek az a gyanúja támadt, hogy Vilmos szándékosan késlelteti az ő birtokátvételét. Egyértelműen saját gyermekének Benedeknek szánva e nemes feladatot. Péter jámbor lelkű férfivá érett, teljes mása lett apjának. Jó szíve és figyelmessége messziről ordított róla. Nagy gondot fordított arra, hogy ne csak a családja, de a birok valamennyi alkalmazottja jól élhesse a mindennapjait. Péter haloványan még, de emlékezett édesapja elveire. Főleg mert az öreg lovász legény Petykó, gondoskodott arról, hogy soha, egyetlen pillanat erejéig ne feledje, ki is volt az ő apja: a derék és fedhetetlen Kökényessy Gróf. Péter igyekezett megfelelni édesapja eszméinek, annak ellenére, hogy a herceg valami egészen más elveket vallott.
   Utóbbi mezsgyén haladt Panna is, aki 16. születésnapját ünnepelte azokban a napokban. Ő – bár Kökényessy vér csörgedezett ereiben - inkább Szigetvári lány volt, mintsem Kökényessy. Szeleburdi, nem törődöm. Kényes és utálatos, a szolgákkal, és az urakkal egyaránt. Folyton a figyelem középpontjába furakodik, aminek érdekében cifrábbnál cifrább dolgokat produkál. Vadmacska zöld szemeiből sugárzik a lenézés, a pökhendiség. És ami a legfélelmetesebb, hogy van benne valami sátáni….
   Panna gyönyörű, már 16 évesen is úgy tekerte az ujjai köré a férfiakat, ahogy nem szégyellte. Sűrű, lángvörös hajkoronája egészen a háta közepéig leért. Ezt, a semmi máshoz nem fogható, tüzes göndörséget, feltehetően Liliána dédnagymamájától örökölte. A vörös démon, nos, mindig megkapta, amit akart. A lehetetlent ő nem ismerte! Céljait bármi áron de sorra elérte. Ha szükségét érezte, hát hazudott, áskálódott, vagy épp dörgölődzött. Napraforgóként tekergett, arra az oldalra, ahonnan valami hasznot remélhetett. 
   Igen ilyen volt Panna általában, de most, egy kicsit mindenki félretette sértettségét és azért fohászkodott, hogy a lány ismét olyan legyen, mint általában
 
-         Asszonyom kérem – sietett Róza szobájába Lujza, a házvezetőnő – egy uraság keresi. Engedelmével a szalonba vezettem.
-         Miféle uraság Lujza? Nincs neki neve? És merre van az uram?
-         A herceg és Benedek úrfi kilovagoltak a birtokra. A vendég - tisztelettel kérem -, egy bizonyos Federki Ádámnak vallja magát, és Önt – Hercegné minden tisztelettel - mint Kökényessy Grófnét kereste.
-         Kökényessy Grófnét – mélázott Róza – vajon ki lehet eme idegen? Közöld vele, hogy nemsokára fogadom. 
   Róza szívverése duplájára erősödött. Vajon ki lehet e férfi, akinek nevét még sosem hallotta? Ki lehet eme idegen, aki elhunyt ura özvegyeként szólítja? A szalon ajtaja előtt állva aztán mély lélegzetet vett, és magabiztosan sétált keresztül a faboltozatú árkád alatt. A férfi az ajtónak háttal állt. Róza végig vezette rajta tekintetét. Meghökkenve látta, a két vastag fa mankót, melyen a féllábú férfi támaszkodott. Vajon ki lehet ez az ember – futott át újra és újra Róza elméjében. Végül nem szólt, csak megköszörülte torkát, és a férfi azonnal feléje fordult. Borostás, megtört arc nézett vissza rá. Beesett arccsontja mélyén barna szemek csücsültek, fölöttük sűrű fekete szemöldök tekergett. Szája széle épp csak kilátszott arcszőrzete alól. A két mankó segítségével, ügyesen Róza elé tipegett, és kézcsók kíséretében köszöntötte a ház asszonyát.
-         Grófné! Örömömre szolgál, hogy végre megismerhetem. A nevem Federki Ádám, őfelsége katonaságának egykori őrmestere.
-         Őrmester – bólintott Róza miközben kézcsókra nyújtotta kezét – Üdvözlöm Úrkökényben. Kérem foglaljon helyet.
-         Köszönöm Grófné, mi tagadás elég messziről jöttem, és jól esik megpihenni. 
Róza a csengőért nyúlt. Megkérte a csengőhangra beérkező Lujzát, hogy hozzon a vendégének teasüteményt és limonádét.
-         Őrmester, bocsássa meg tudatlanságom, de az emlékeim között nem találom az Ön nevét.
-         Ne keresse grófné – legyintett kedvesen – Ön nem ismerhet engem.. én viszont úgy érzem, ismerem Önt. Ura András, rengeteget mesélt a családjáról. Önről és a fiáról, Péterről…
-         Ön ismerte uramat???
-         Együtt harcoltunk az árulók ellen…
A szükséges pár másodperces csend, átvette a szavak helyét. Így is volt ez rendjén. András ennyi tiszteletet igen csak megérdemelt.
- Andrásnál nemesebb, jellemesebb emberrel sosem találkoztam. Ha tehettem volna, helyette megyek a halálba. Együtt harcoltunk azon a végzetes napon….
-         Istenem – fohászkodott Róza – szóval maga, maga látta meghalni uramat? Hol történt? Miért történt? Soha nem hozták haza a testét, azt sem tudjuk hová temethették.
-         Bocsássa meg nekem, hogy felzaklattam! Tettem egy ígéretet a férjének, amit mindezidáig önző módon, saját betegségem és szenvedésem okán nem tartottam be.
Róza könnyeivel küszködött, valóban fájó sebeket tépett fel az idegen. András emléke, gyermekei apjának emléke - bár új életet kezdett - megsajogtatta szívét.
-         Grófné…
-         Nem…- csóválta a fejét Róza - Hercegné!!!! Én új életet kezdtem, férjhez mentem… a nevem Szigetvári hercegné – válaszolta szipogva Róza, és ebben a percben nagyon szégyellte magát.
-         Bocsásson meg Hercegné.. eme információkat nem birtokoltam.
A kétperces némaság ismét közéjük ült. Az őrmester ezt kihasználva, leengedett a torkán egyet, abból az isteni vajas-mézes süteményből, amit még Lujza hozott be az imént.
-         Beszéljen kérem…- szedte össze darabjaira hullott lelkiismeretét Róza – hogyan halt meg az én Andrásom…
-         A Gróf jó barátommá vált. A harcmezőn összekovácsolódnak az egy oldalon állók. Mi különösen jóban lettünk egymással. Nemcsak a harcmezőn, hanem azon túl is segítettük a másikat. Ahogy már említettem, András sokat mesélt magáról és a fiáról. Mindkettejüket nagyon szerette… Engem pedig arra kért, sőt megesketett, hogyha ő nem jönne többé haza, és én megúszom, gondját viselem, védelmezem és segítem, amiben csak tudom, asszonyát és a fiát egyaránt.
Az őrmester csendesen beszélt, ő maga is úgy látta feleslegesen érkezet, sőt mi több későn. Másrészt megnyugodhatott, mert András családja úgy tűnt biztonságban van.
-         A fiát – Rózánál eltört a mécses – a fiát – ismételgette zokogva – a fiát féltette, s közben fogalma sem volt róla, hogy született egy lánya is. A lánya, akit soha nem ismerhetett, akinek még a létezéséről sem tudott. A lánya Panna, aki most szintén nagyon beteg. Haldoklik.
Róza sírva fakadt, feladva méltóságát. Zokogó gyermekké vált az idegen előtt. Ekkor futott be ura Vilmos, és dölyfös bika módjára csapott szét közöttük.
-         Mit jelentsen ez asszonyom – vonta kérdőre megtört feleségét – hogy ejthet könnyeket és viselkedhet ilyen felelőtlenül, egy idegen férfi jelenlétében. Önt nem ismerem – fordult Ádám irányába –de látom, hogy felzaklatta asszonyom. Ezt nem tűrhetem! Azonnal hagyja el a házamat.
-         Kérem Uram, kérem Vilmos, ne tegye!!! Csak is nekem tartozik szemrehányással. Federki Úr néhai férjem, András oldalán harcolt.
Vilmos herceg arckifejezése szemernyit sem enyhült, sőt, lelke mélyén még feldúltabb lett, amit jó színészi képességeinek köszönhetően, tökéletesen leplezett. András puszta nevének említése, jókora zűrzavart okozott… Igen a háborgó lélek titkát csak viselője értheti meg.  
-         Amint látja őrmester úr – felelte kimérten Vilmos - Kökényessy Gróf egykori családja biztonságban van, melyre személyem a garancia.
-         Nem kétlem Herceg, egyetlen pillanatig sem. Csak remélem, hogy megérti, mély bűntudatomat, melynek oka, egy barátnak tett ígéret megszegése. Amint látja, túléltem a harcokat, de oda lett a fél lábam. Olyannyira leteremtett az önsajnálat, hogy képtelen voltam bármire. Pedig megígértem Andrásnak, hogy gondját viselem családjának.
-         Ön hőként tért haza, hiszen András gróffal egyetemben mindvégig a jó oldalon harcoltak – változtatott hangszínén, az imént még tomboló Vilmos, amit sem Róza, sem pedig az őrnagy nem tudott hova tenni - Fogadja elnézésemet korábbi bántó szavaimért. Természetesen mindig szívesen látom házamban.
 
   A herceghez nem sokkal ezután, egy tízfős nemzetiségi delegáció érkezett. Vilmos szinte az egész Duna völgye területét a magáénak tudhatta, sőt néhány nyugati tartomány is a fennhatósága alá került. A területek minél nagyobb kihasználhatósága érdekében, több köztiszteletben álló személyiséggel egyetemben készültek körbejárni, ezen birokokat. Az őrmester titkon nem is bánta hogy nélkülöznie kell a cseppet sem szimpatikus herceg társaságát, de mégis sajnálatát fejezte ki, hogy csak rövid ideig élvezhette azt. 
-         A lányom, Panna, mint mondtam nagyon beteg. A pontos diagnózist nem ismerjük. Nem termelődik annyi vér a szervezetében amennyire szüksége, lenne. A fivérem Mihály, orvos, ő ismeri csak igazán Panna betegségét. Nem is annyira orvos, mindinkább kutató – magyarázta Róza - Azt mondja, hogy Pannán csak egy teljes vércsere segítene.
-         Sajnálattal hallom – szomorodott el az őrmester – És bocsásson meg a szavaimért, de az efféle eljárásokat még nem ismeri a tudomány.
-         Igen ez igaz, de mint mondtam a fivérem egy nagyon okos ember…. Úgy egy fél évvel ezelőtt észrevette a lányomon, hogy túl sápadt, fáradékony, gyenge. Majd a gyengeség tovább fokozódott, mára már nem képes fel sem kelni.
-         Nagyon sajnálom hercegné….
-         Mihály éjt nappallá téve dolgozik, fél éve szakadatlanul csak kutat, kísérleteket végez. Állatoktól vett vérmintát és tőlünk is, de mindhiába. Odaadnám a vérem a lányomnak, ha ezzel megmenthetném az életét.
-         A háborúban sokan odavesztek, számos közülük vérmérgezésben. Soha egyetlen orvos szájából sem hallottam még a vérátömlesztés lehetőségéről. Kutatják de hiába.
-         A fivérem megfejtette a titkát, - Róza beszéde akadozott, közel állt ahhoz, hogy újfent elsírja magát - elszántsága, lányom iránti szeretete, minden bizonnyal meghozza számára a legnagyobb orvosi elismerést. Mihály szerint a vérünk típusát, összetevőit a szülőktől örököljük, és ezért volt fontos az én vérem, de nincs egyezőség. Róza hangja ismét elcsuklott – mivel nem az én véremet örökölte a lányom, elveszítem őt. Az apja lenne az egyetlen, aki megmenthetné, de ő már halott. . Az apja, aki úgy halt meg, hogy a létezéséről sem tudott.
 
 Szigetvári hercegné, jól az elméjébe véste az őrmester megtört arcát. Látta rajta az élet viseltes nyomait, azt, hogy sokat megélt, sokat szenvedett ember ül vele szemben. Látta az őszinte együttérzést, fájdalmat a szemeiben. Látta a gyötrő bűntudatot, amelyet egy megszegett ígéret hívott életre. Bizony, egy arc sok mindent elárul gazdájáról… mindent, kivéve a valós kilétét. Mert az idegen, az idegen. Bárki lehet, akár maga a gonosz, akit felelőtlenség beengedni az otthonunkba. Másrészt, ha szerencsénk van, az is előfordulhat, hogy a megváltó tér be egy délutáni teára. Egy biztos, Róza örült az őrmester látogatásának. Biztosította a felől, hogy háza ajtaja, mindig tárt kapukkal fogadja, ha bármikor visszatérne. Szigetvári hercegné – férjével ellentétben - hamar beengedte a szívébe Federki Ádámot. Hogy jól tette-e? Rejtély! Mindössze annyi biztos, hogy a férfi nem az volt, akinek mutatta magát, és a szándék, amivel valójában érkezett, az is sántított. Róza nem tudhatta, hogy gyötrelmes, segélykérő szavai, - Ádám tolmácsolásában - egy olyan ember fülébe jutnak, aki a hallottak ismeretében átértékeli egész eddigi életét. Bosszúszomjas, sebzett vad módjára tűnik majd fel, s felforgat mindet maga körül. 
 
   Hét nappal később, valahol, egy másik országban, egy férfi fájdalmas ordítása törte meg az éjszaka csöndjét. Az ordítás melyben helyet kapott a keserűség, az aggodalom, a megbántottság és csalódottság egyaránt…….
 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://evettabright.blog.hu/api/trackback/id/tr482654083

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.