ÚRKÖKÉNY LEGENDÁJA

 2011.01.03. 16:18

 5. Fejezet

"Találkozás az öreggel"

 

Alex a megadott címhez érkezve - jelen esetben egy harmadik kerületi, jócskán elhanyagolt külsejű panelházsor - nehéz szívvel, parkolta le metálzöld Astráját. A környék egy cseppet sem tűnt biztonságosnak, olybára, hogy fogcsikorgatva, hagyta magára drága jó verdáját. Világos volt, persze, csak nemrégen kelt fel a nap, de mégis, így nappali fénynél is, benne motoszkált a levegőben az a bizonyos „itt bármi megeshet” érzet. Valamit valamiért – nyugtatta magát, arra koncentrálva, hogy ennek a lepusztult, felújítatlan, tíz emeletes betontömegnek, az ötödig szintjén egy olyan ember lakik, akinek az információi kinyithatnak egy kaput, ami elvezethet talán egészen az évszázad felfedezéséig. 
-         Hát itt vagyunk – sóhajtott Judit
-         Sosem voltam még ennyire ideges! – tagolta Alex kimérten - Honnan tudjuk majd, hogy nem csak fantáziál-e az öreg?
-         Ácsi.. lassíts Alexem – fogta karon Judit - erről még szó sincs. Egyelőre azért izgulj, hogy beszéljen.
-         Igazad van – bólogatott – látod, ennyire parázok.
A lépcsőház belseje épp azt a ridegséget és mocskot képviselte, mint a külseje. Olyan borzasztó kisliba zöld vastag linóleum fedte a padlózatot, ami össze vissza volt karcolva. A nyikorgó, már-már őskorinak számító, egy szemernyi biztonságot sem árasztó lift ajtaja előtt állva Alex sűrűn keresztet vetett, s hezitált…. A jobb lába végül átlépte a küszöböt és miután a bal is vele tartott, kezdetét vette a „rémséges utazás az ötödikre” című dráma. .- Alex fintorogva állapította meg: -Hogy én mit meg nem teszek a munkámért, -  közben elkapott egy mosolyt Judit szája sarkában és a felfelé úton eltökélt hallgatásba burkolózott. 
A vékony lemezajtók egymás elé simultak, a felvonó bezárult. Tisztára, akár egy horror filmben: sejtelmes nyikorgás, lassú vánszorgás, rozsdafoltok mindenfelé…. Már nincs visszaút – gondolta Alex – s kezdetét is vette az utazás. A régi csotrogány ráérősen vánszorgott felfelé. Egy örökkévalóságnak tűnt a belsejében való egyhelyben tipegés, s vele felérni az ötödik emeleti csúcsra. Mindjárt, mindjárt felérünk – ismételgette csendesen - s közben a sejtés, hogy a magasból mekkorát lehet zuhanni egyre sebesebben lüktetett a fejében.
-         Még lépcsőn is hamarabb felértünk volna – szólalt meg kétségbeesett hangon
-         Ne légy elégedetlen, inkább örülj annak, ami van. Ja, és ne zizegj ennyire, nem zuhanunk le.
Hát Juditnak igazat szólt, le nem zuhantak, de kiszállva Alex öt évvel idősebbnek érezte magát. A megérkezés öröme, mindenesetre megért egy hatalmas sóhajt a férfi részéről, aki mindehhez szíve szerint még egy jó nagyot is ordított volna. De ugye azért ennyire mégsem lehet gyerekes!!!! Az ötödik emeleti folyosó végén rábukkantak a bűvös 58-as számra. A házszám alatt, aranyszínű keretes táblácskán a Hunvald Valter név tetszelgett.
-         Akkor én most megnyomom a csengőt – mosolygott Judit a tenyerét dörzsölgetve
-         Na mi lesz, nyomd már…- unszolta Alex
Judit nagyon élvezte Alex zavarát, bár már az együtt töltött hosszú évek során, hozzászokhatott volna a mindig tétova, egy gondolatot százszor átrágó férfi temperamentumához. Nem… még mind a mai napig megmosolyogtatta némely megnyilvánulása. Hallották a lépteket amint közelít valaki az ajtó túloldalán, és látták elfordulni a zárat, majd kinyílni a viseltes faajtót. Mögötte Valter állt, laza farmert és világoskék pólóinget viselt, haja kissé kócos és a feje búbján egy szemüveg pihent. Egy az imént az újságolvasásból felállt férfi benyomását keltette.
-         Kezét csókolom – bólintott Judit felé, és Alexet is üdvözölte – kérem, - invitálta őket feltartott kézzel - fáradjanak beljebb. A nagyapámmal már nagyon váruk Önöket.
Judit barátságosan üdvözölte Valtert, Alex pedig egy kézfogás kíséretében csatlakozott kolleganőjéhez. Mindkettejüknek rögvest szemetszúrt az a szegényesség, vagy ha nem is, de mindenképp középrendűség, mely az egész lakást jellemezte. Már a folyosó, a maga sivárságával, hosszú sötétpiros rongyszőnyegével, az egyedüli faldíszként szuperáló félig kettéhasadt tükrével, meggyőzőbb képet nem is festhetne a lakók anyagi helyzetéről. Az előszoba végén jobbra nyílt egy aprócska konyha, azt is mondhatnánk főzőfülke és előtte egy asztal négy székkel. Balra pedig egy kisebb helyiség, egyszemélyes ággyal, közepén dohányzóasztallal és két fotellal, hosszabbik falán végig futó ódivatú díszes szekrénysorral. Valter ebbe a szobába invitálta a vendégeket, akik csak miután beléptek vették észre az ablak előtt, hintaszékben ücsörgő, vékonyka őszes bácsit, aki minden bizonnyal nem más, mint Bíró Hunor, Úrkökény egyedüli szeme és füle a jelenben. Az öreg olyan igazi jóságos ábrázatú, vékony ráncos arca cseppet sem taszító, árasztja magából a kedvességet. A lábát sárga – kék kockás pléddel fedte, és felső ruházata pedig mindössze egy kibolyhosodott szürke kötött pulóverből állt. Egy könyvet tartott a kezében, és előtte a komódon süteményféle, és egy pohár teli sárgaszínű löttyel, talán tea lehet. Amint meglátta az ajtóban a fiatalokat, fakó pirosas szája mosolyra húzódott.
-         Jó napot kívánok. Kovalcsik Judit vagyok a Régészeti Központból. Ő itt a kollegám Kővári Alex – lépett közelebb és fogott kezet a bácsival Judit – köszönjük, hogy fogad minket.
-         Üljetek csak le drágáim – hangzottak barátságos szavai – én mindig örülök, a társaságnak, de sajnos ritka madár a vendég minálunk. Mondom is az unokámnak, hogy találhatna már egy magához való menyecskét.
-         De papó kérlek – szégyenkezett Valter – a vendégeinket nyilván nem a mi magánéletünk érdekli. Mondtam neked, hogy a kastély miatt jönnek.
-         Mondtad – mondtad - legyintett az öreg – menj, hozz valami harapnivalót a gyerekeknek
Nem kellett nagy gógyi meglátni első pillanatra, hogy ki az úr a házban. A 105. éves Hunor bácsi, két mondatából, mindkétszer kioktatta unokáját, aki mint egy pincsikutya engedelmeskedve már csaholt is a konyha felé. Judit meg is állapította magában, hogy Valter bizonyára nagyon szeretheti a dédnagyapját, ha ilyen türelmes vele s még mások előtt is hülyét csinál magából, csak, hogy a kedvében járjon. Judit pedig nem rontott ajtóstól a házba. Hunor bácsi egészsége felől érdeklődött, megcsodálta a régi családi fotókat a falon, és kifejtette hogy bizony jó pár évet letagadhatna a korából.
-         Ugyan kedvesem – nevetett jóízűt az öreg – ha pár évvel fiatalabb volnék, még azt hinném udvarol nekem.
Igen, az idős úr valóban az eszénél van és még a humora is rendben – nyugtatta meg bensőjét Judit és közben együtt nevetett a kedves apóval. Időközben Valter is visszatért a konyhából egy nagy tányér bolti pereccel, második fordulójában kólával és üvegpoharakkal. Mindent lepakolt az asztal közepére, majd kitöltötte az italokat és végül ő maga is helyet foglalt.
-         Szóval – fogott hozzá a lényeghez Judit, a tiszteletkörök lefutását követően – tetszett látni a kastélyt a tévében?
-         Igen gyerekem, láttam – komorodott el az arca –az egyik szemem meg is telt könnyel, a másik meg boldogsággal….
-         Sajnálom, ha felzaklattuk – kapcsolódott a beszélgetésbe Alex – mi csak szeretnék megtudni egyet s mást róla…
-         Hosszú évek teltek el azóta, hogy emberi szem nem látta Úrkökényt. Az hogy most előkerült, s hogy én még élek nem lehet véletlen.
-         Hogy tetszik ezt érteni?
-         A háborúban és az azt követő katasztrófában szinte minden odaveszett. Emberek tárgyak, épületek. Azt hittük, azt hittem, hogy a kastélyból semmi nem maradt…. Tévedtem. Pedig nagyon jól tudtam, hogy a kastély nem mindennapi, hogy annak lelke, története, legendája van….. A legenda üzenete számomra az volt, hogy tűnjön el a föld színéről. Emberi szem soha többé ne láthassa. Merüljön a feledés kútjába, s ne létezzen kéz, mely feltárná egykori jelenét.
-          És miért tetszik ezt gondolni?
-         Annak temérdek oka van lányom…. – felelte csendesen s még a fejét is lehajtotta
-         Az unokája – folytatta Alex – azt mondta sokat mesélt neki a kastélyról, az ott töltött időkről, történeteket melyek a ház falai között zajlottak. Szeretnénk megkérdezni, hogy megosztaná mindezt velünk.
Judit szívta a fogát, előzőleg megbeszélték, hogy türelmesek lesznek, és ő irányítja majd a beszélgetést, de Alex nem bírt várni. Judit azt érezte a túlzott sürgetéssel, elriasztják az öreget. 
-         Megosztani – csóválta a fejét Hunor bácsi – nem, megosztani nem tudom. Úrkökény több volt egy lélektelen épületnél. Maga volt a mindenség. Nem létezett szebb palota egész Magyarországon, mint ahogy tisztességesebb család sem,….
-         Tudja – csicseregte Judit – olyan felfoghatatlan ez az egész. Meghökkenve állunk a lelet előtt. Mind a mai napig nem sikerül feldolgozni amit láttunk. Egyszer csak előbukkan egy kastély a hegy belsejéből….
-         A legendák sokszor valósággá válnak – mélázott a bácsi – és egészen mostanáig azt hittem Úrkökénynek az a sorsa, hogy soha senki ne lépjen többé a területére. Talán jobb is lett volna, ha örökre a semmibe vész, ha a hegy, amely titokban védelmezte, inkább a földdel teszi egyenlővé.
-         De miért? Mitől ennyire különleges és ugyanakkor félelmetes? Mert ugye az?
-         A félelmetessége épp a különlegességéből fakadt. Gondoljatok csak bele, hogy hány rózsabokor van az országban, teli szebbnél szebb virággal. De ha lenne egy, akár csak egyetlen egy, aminek a szárát nem fedné tövis. Ami mindközül a legpompásabb, és illatát örökké érzed, ha csak egyszer is beszívtad. Amire ha csak ránézel rabul ejt, a szépsége, és tökéletessége. Hát nem mind őt akarnátok?
Elgondolkodtató csend telepedett a háromszor hármas négyzetméternyi parányi helyiségre. Az öreg mellkasa ütemesen pihegett és kezeit ökölbe szorította.
-         Vagyis – tért magához Judit – amit mindenki meg akar szerezni, vagy elveszíti a varázsát vagy megszűnik létezni? Így volt a kastéllyal? Megpróbálták lerombolni ezért tűnt el a semmibe.
-         Hogy miért tűnt el, s hogy miért került elő mégis, erre a kérdésre, csak az égiek válaszolhatnak. Én csak azt tudom, hogy a palota mely éveken keresztül a boldogság otthona volt, egyik napról a másikra elátkozott kastéllyá változott…. 
-         Akkor hát mesél nekünk valamit – türelmetlenkedett Alex
-         Természetesen – bólintott az öreg – de ez nem az a fajta mese, ami egy-két órába összefoglalható. S ha mindehhez még a koromat és a fáradékonyságomat is hozzáveszem eltarthat akár hetekig, hónapokig is….. 
 

A bejegyzés trackback címe:

https://evettabright.blog.hu/api/trackback/id/tr552557603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.