„Huncut mosollyal érkezett a hajnal. Fürgén kukucskált ki a sűrű, tojáshabra emlékeztető pára mögül. Kipihenten ébredezve, újult erejű, villogó fogú mosolyával, végül áttörte a hálót, ami a Csodahegy csücskét, még mindig karanténban tartotta. Micsoda őrület, megálmodni sem lehetne merészebbet, meseszerűbbet. Mert ott, ahol a „porcukorfelhőt” felváltja a reggeli fény, emelkedik egy hegy, mely már láttatni engedi, mélyében rejlő kincseit…”

 

   A „Csodahegy” – bár évek hosszú sora óta, kirándulók ezrei fordultak meg körzetében – ennyi népszerűséget, állandó jelenlétet, még sosem birtokolt. Egy felbolydult hangyabolyra hasonlított az egész Pilis völgye. Az egykori, nyugalmat, és valamilyen formában mindig jelen lévő titokzatosságot árasztó tartomány sorsa, vitathatatlanul irányt változtatott. Egyik napról a másikra történt, hogy a békésen egymás mellett cöveket vert tölgyek, sudár gyertyánok, több tucatnyi kétlábú vendéget kaptak. Vendégeket… hívatlanokat, akik többükben, - akaratlan bár - de kárt tettek. Szegény fák, pedig ha megszólalhatnának, annyi, de annyi titkot kifecseghetnének. Főleg a Pilis bejáratát őrző vén Platán, ami úgy ezer éves is lehet. Na ha ő kinyitná nem létező száját, azok a bizonyos kétlábúak, akik méretüket tekintve még csak a lábáig sem érnek, innák minden kiejtését. Az öreg platán, akkora „pocakkal” bír, hogy, úgy három ember, visítva, nyújtózkodva, talán átérné. Sűrű lombkoronája messzire érő árnyékot vet a földre, és jobb oldali, megerősödött hajtása furcsa „S” alakban nyújtózik oldalra, még nagyobb teret hódítva magának. Bölcsességet, tiszteletet kíván a jelenléte, épp csak annyit, mint az az idős ember, aki megette már a cipója javát, de akkora életút áll mögötte, tapasztalatokkal, tudással, senkivel és semmivel nem pótolható élményekkel, történésekkel, hogy a feléje tanúsítandó tisztelet, nem kérés, és nem is elvárás, hanem jogos, és természetes tett. Na most persze lehetne vitatkozni arról, hogy mennyire érző növények a fák, vagy mennyire nem, de a lényeg akkor sem változna. A Pilisben „kirügyezett” szenzáció okán, egy pillanatig sem képezheti vitat tárgyát, hogy az alá és fölérendeltség viszonyában, bizony a Platán alulmarad a heggyel és az ő „gyermekével” szemben……

    Hogy visszautaljak a hangyabolyra, bizony fentről a magasból, épp csak annyi látszik az odalenn serénykedő emberekből, mintha csak hangyák lennének. Épp olyan fürgék és szép számúak is. Valósággal hihetetlen az a nagy egyetértés és fegyelem, amit, a küldetés valamennyi résztvevője tanúsít. Hatalmas erény a csapatmunka, főleg, mert nincs igazi, összekovácsolt csapat. Többféle ágazatból, számtalan szakember dolgozik együtt: geológusok, fúrómesterek, kőművesek, régészek, archeológusok, katona emberek és még isten tudja mifélék. A több mint százfős csapat mégis, egy emberként összefogva, a legnagyobb diszkréció mellett dolgozik. Több mint két hónap telt el az ominózus nap óta, amikor is a Kollár Mihály névre hallgató, egyszerű, hétköznapi fiatalember besétált Csillagbércre. Megjelenésével, bejelentésével, és főleg a kezében tartott borítéka tartalmával, úgy felkavarta a tó mélyén szundikáló szürke iszapot, hogy a vize talán soha nem tisztul le többé. Bizony jókora lavinát indított el, valamit, ami azóta is, csak zúdul és zúdul megállíthatatlanul.  A „Csodahegy” a Pilis északi részén emelkedik és azért kapta ezt a nem mindennapi jelzőt, mert koránt sem mondható mindennapinak a születése. Semmiféle írásos emlék nem jelzi születését, és még a természettudók sem voltak képesek rájönni, miért és legfőbbképp miből termett a kopár síkság közepén egy hatalmas kőhalom, aminek a legtetején úgy nyújtóztatja karjait a platánfa ága, mintha annak a legmélyéből igyekezne kimászni. Persze, ezt legtöbbször viccesen ütötték el a helybéliek, egy jó kis kocsmában ülve, borozgatás, ultizás közben. És lám mi alakul belőle…. A hegy mindig kuriózumnak számított, sokan jártak csodájára, turisták, szimpla kíváncsiságukat kielégítve, helybéliek, akik szerint a hely nyugalmat áraszt, és peresze sokan mások, tudósok, természetvédők, kutatók abban reménykedve, hogy találnak majd valamit, ami jól eladható, és végül sok pénzt hoz a zsebükbe. Igen szinte lehetetlen, hogy mégis létezik a csoda, és ami még valószerűtlenebb, hogy olyasvalaki lelt rá. aki nem igyekezett azonnal hasznot húzni belőle, hanem a leghivatottabb helyre vitte az információkat. A Régészeti Központban teljes hírzárlatot rendeltek el. A feltárás a legnagyobb titoktartás mellett zajlik azóta is. Még csak esélyt sem szabad adni arra, hogy akár egy aprócska részlet is kiszivárogjon arról, mit is rejt a hegy belseje. – nyilatkozta Alex, még a kezdetek kezdetén. Igen, mindenki egyet értett abban, hogy a legnagyobb diszkréció mellett kell megkezdeni a kutatást, csak a mikéntjére kellett rájönni, arra, hogyan bújjanak be a hegy gyomrába anélkül, hogy senki ne vegye észre.  Nyilván a környékbelieknek feltűnnek majd a hatalmas autók, esetleg daruk, meg az a sok műszer, amivel ilyenkor szokás kivonulni. Nem, ez szinte lehetetlenség, pláne egy kis falvakkal övezet szektorban. A megoldás végül Alex fejéből pattant ki.

-         Mondjuk azt, hogy bombára bukkantak, sőt bombákra

A Rendőrség bevonásával, végül ez az eszetlen, merész ötlet lett a nyerő és, pár nap leforgását követően, végül a Geológiai Központ munkatársai megkezdhették az évezred legnagyobb régészeti műkincsének a feltárását…..

 

A bejegyzés trackback címe:

https://evettabright.blog.hu/api/trackback/id/tr22476888

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.