ÚRKÖKÉNY LEGENDÁJA

"LEHULL A LEPEL"

 

Épp olyan, amilyenre azt egy festő megálmodhatná, márha rátalál az ihlet nevű álom a jó művészre. Nem.. még vásznon sem láthattam hasonlót – szögezte le elméjéből kipattanó gondolatára válaszolva Laura – Nyilván itt forgatják a Gyűrűk Ura következő részét, és ez egy jól felépített díszlet. Laura óvatosan körbevezette tekintetét a közvetlen előtte szétterülő területen. Hamar rájött, hogy a díszletnek titulált sziklatömbök, épületnek vélt illúzió, és a hegy, melynek mélyén nem más, mint egy egykori kúria – romosnak semmiképp sem nevezhető – tükörképe csillog, bizony köszönő viszonyban sincs, egyetlen festő álmával sem, és a legnagyobb akarattal sem fogható fel hallucinációnak.  

A tűzrőlpattant Laura annyira belealudt a látomásnak titulást valóságban, hogy nem érezte a nyakában lógó fényképezőgép súlyát. Az meg, hogy elkattintsa fel sem merült. Látóidegei odatapadtak a hegy gyomrához, és a fényképezőgép memória kártyája helyett a sajátjába igyekezett elmenteni a látottakat. Nem lehetett, sem megemészteni, sem elraktározni. A látvány bénító, egész egyszerűen kiirt mindent maga körül. Megszűnik a külvilág, és nem létezik más csak ez a hátborzongatóan szép lehetetlenség. A pára már felemelkedett, nem takarták vattapamacsszerű foltok a képet. Tiszán, egyértelműen ágaskodott a megcsonkított, kifeszített hegy, kaput nyitva egy újjászületett palotának. Az ég világoskékjébe belenyúló fehér tetejű orom hátsó része még eredeti méretében állott, viszont elölről már egy épület bejáratát testesítette meg. Tényleg akár csak egy nyitott ajtó, aminek a hátterében, bokrok zöldellnek, némelyiken piroslik a kecskerágó. Fák emelkednek, alattuk pompás karamell színű makkok terülnek el sűrűn, néhol egy- két elszárad bunkós kóró.. és a tekintélyes sziklaorom, mely már csak napok, esetleg hónapok kérdése és megszűnik létezni. Laura kezdett magához térni, és legelső „tiszta” pillanatában azonnal átlátta, hogy bármennyire elrejtendő, és értékes a „lelet” ebben a formájában, mégis látnia kell… látnia kell a világnak. Az nem lehet, hogy ezt a semmihez sem fogható jelenséget elrejtsék… Végre elkattant a vaku, és újra kattant és megint… Laura vakon fényképezett, úgy hogy közben végig a valós képet leste, csak félszemmel sandított le a már elkészült fotóra.

 

-         Kisasszony, azonnal tegye le a fényképezőgépet – a mögötte dübörgő vastag, érces férfihang, megszeppentette a bátor nőt, aki mégis eljátszotta a rettenthetetlent. Komótosan megfordulva, egy terepmintás öltözékbe bújt katonaemberrel találta szembe magát. A gorilla termetű férfi már önmagában arra sarkallt volna – normális esetben minden törékeny nőnemű lényt – hogy kissé visszavegyen, csak hogy ez esetben Polyáki Lauráról volt szó

-         Eszemben sincs – válaszolt karakánul, és kézfogásra nyújtotta kezét – Polyáki Laura vagyok,  a BLT hírszerkesztője. Követelem, hogy számoljon be arról mi is folyik itt tulajdonképpen, s leginkább arról, miért zárják ki a köztudatot mindebből.

Ez a pasas süket volna??? – találgatta Laura, és egyre idegesebb lett. Na igen nem alaptalanul, hiszen a honvédség követe, olyan mozdulatlanul, s szótlanul állta Laura kérdésözönét, ahogyan nyilván csak egy katona képes. De akkor is, hiszen ő Laura, a lábai előtt hever a világ, nehogy már egy talpig zöldbe bújt alak nézze levegőnek.

-         Újra kérem – beszélt rezzenéstelen, kemény arccal a férfi – adja ide a gépet

-         Különben ????

-         Ne akarja megtudni.

-         Rendben – zsörtölődött, jól láthatóan, de mégis feladta a küzdelmet, tőle szokatlan gyorsasággal, majd hozzátette –  cserébe viszont követelem a kérdésemre a választ

-         Az hogy maga mit akar, senkit nem érdekel.

-         Maga viszont nem beszélhet így velem – sikította

-         Csak győzködje magát, na induljuk szépen kifelé.

-         Követelem, hogy mondja meg ki maga, feljelentést teszek, így nem viselkedhet – kiáltozta Laura

-         Rajta kislány, de én kegyed helyében nyugton maradnék, hiszen épp most tört be egy szigorúan őrzött és lezárt területre. Bizonyára tisztában van a következményekkel.

-         Valaki megmagyarázná, hogy került ide ez a nő. – egy újabb távolból érkező férfi hang kapcsolódott a vitába

-         Na ne – fintorgott Laura – csak nem még egy katona.

-         Rencsicsovszki Márton ezredes- üdvözölte -  és Önben kisasszony kit tisztelhetek?

-         Na magában legalább van némi tisztesség. Polyáki Laura – nyújtotta ismét kacsóját – a BLT. Hírigazgatója és szerkesztője is egyben. Roppant mód érdekelne, mi ez a titkos akció, és mi ez itt a hátam mögött? Ja és panaszt teszek a kollegája ellen, ez az ember – biccentett felé – minősíthetetlen hangon beszélt velem és a keze nyoma nyilván meglátszik a felkaromon.

-         Nézze kedves Laura, a százados úr nem szereti ha illetéktelenek lopóznak be különösen védett területekre.

-         Jó…- tárta szét karját Laura – százados, ezredes, egy seregre való régész, és katonák. Tán háború készülődik? És ez itt – mutatott hátra – az elfoglalni készült erőd?

-         Hallotta ezt ezredes úr? Megérkezett a viccmester. – a századosnál láthatóan feszült a cérna, csak idők kérdése, hogy elszakadjon - Nézze kislány, fogja a formás popsiját és sétáljon ki az erdőből, még meg nem támadja a farkas.

-         Nem félek a farkastól és magától sem százados – felelt nyomatékkal – de akár el is mehetek, és akkor maga mérget vehet rá,  hogy 10 perc sem telik majd el és az erdőt ellepik az újságírók, tévések, fotósok, riporterek, mindenki itt lesz garantálhatom. Akkora felhajtást csinálok amilyen csak egy ilyen kis szőkétől kitelik. Ha megbocsátanak, már itt sem vagyok.

-         Azt bizony nagyon rosszul tenné – szólt utána az ezredes – de ha tovább fenyegetőzik…

-         Nem, én nem fenyegetőzöm, mindössze azt akarom, hogy elmondják mi folyik itt, s miért zárták ki a külvilágot és hazudták, hogy aknamezőn dolgoznak, amikor ez ami a szemem elé tárult, és ami szavakkal leírhatatlan, az ország tulajdona..

-         Nem Laura – szólt közbe higgadtan Alex – nem csak az országé…az egész világon nem volt még rá példa, hogy egy ekkora felfoghatatlan és érthetetlen régészeti kincset találjanak. Csodával vegyített múltbéli örökség, érted Laura? Ha elmondom neked, hogy a Csoda hegy gyomrában egy soha nem látott valamikori kastély bújik meg, amiről semmit nem tudunk, nem tudjuk, hogy lehet itt, miért van itt, kié lehetett és isten tudja mennyi még a megválaszolatlan kérdés. Mondd, nem nézel tébolyultnak?

-         Lehet, hogy igen, de ez valóságos, olyan amilyet még életemben nem láttam.

-         Épp ezért kell a legnagyobb nyugalom hozzá, hogy megmentsünk mindent, ami talán évszázadok óta rejtőzködik a hegy mélyében. Nincs szó eltitkolásról, mindössze arról, hogy szeretnénk nyugodtan dolgozni, hogy mielőbb felfedhessük a lényeget. Megnyithassuk az elvarázsolt kastély kapuit a látogatók előtt, de ahhoz nyugalom kell és semmiképp sem fényképezőgépek csattogása, meg kérdések rengetege, amikor valójában mi is csak tátott szájjal állunk a történtek előtt – vallotta be őszintén Alex

-         Ugyan Alex pár újságíró eljön, feltesz pár kérdést és mehet a munka tovább….

-         Ahogy azt Csipkerózsika megálmodta… - bólintott Alex – most is veled vesződünk, már több mint egy órája ahelyett, hogy a dolgunkat végeznénk. Mi lenne ha lennétek itt vagy húszan. Ezért kértük a rendőrség segítségét, de már látom, hogy Rendes úr keze túlér a hatóságokon is.

-         Ez ízléstelen volt – dacolt Laura – Gyuszit ne keverd bele, ami pedig  engem illet akkor is maradok.

Néhány percnyi csönd vette át az iménti szózáporok helyét, persze a gondolatok mindenki fejében cikáztak és keresték a kibúvót a probléma alól. Rencsicsovszky ezredes végül karon fogta Laurát és négyszemközti beszélgetésre invitálta az egyik sátorba. Nem közölték a többséggel a majd másfélórányi tárgyalás részleteit, de a megegyezés az megszületett. Szigorú szabályok betartása mellett, Laura szabadon jöhet, mehet a területen. Készíthet fotókat, de a nyilvánosságra nem hozhat semmit, egészen addig még a megfelelő hatóság, jelen esetben az ezredes engedélyt nem ad rá. Amennyiben Laura megszegi a megállapodást, olyan büntetést várhat, amely felér egy szolgálati titok kifecsegésének következményeivel. És ezen túl a két kísérőjével pedig el kell hitetnie, hogy valóban háborús gránátok hevernek a területen, megspékelve azzal, hogy még egy szökött fegyenc is bujkál az erdők mélyén.

-         A kollegáimért nem kezeskedhetem – védekezett Laura – ha kiszivárog ez az eszetlen történet a szökött rabról, én mosom kezeim.

-         Kegyed a hírigazgató ???

-         Igen de..

-         Akkor viselkedjen is úgy. Ez már a maga dolga. Mára végeztünk, épp eleget látott és hallott. Holnap délelőtt jelentkezzen, akkor megnézheti közelebbről is az épületet.

A szép Laura ismét elérte a célját, nemcsak kikutatta az országban folyó legtitkosabb felfedezést, de még szabad utat is kapott. De hogy az élet mit miért produkál azt előre nem is sejthetjük. A temérdek megválaszolatlan kérdés a sok miért, és talán.. s hogy kinek jó, avagy épp kinek okoz életre szóló nyomokat a felfedezés akkor még senki nem sejthette. A Csoda létezik, többé már nem titok, de olykor- olykor jobb a múltat nem bolygatni, mert ezer sebből vérző sebeket téphet fel….

 

A bejegyzés trackback címe:

http://evettabright.blog.hu/api/trackback/id/tr992503952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.